A TEFAF márciusban megjelent éves összefoglalója szerint ismét „dübörög” a nemzetközi műkereskedelem, és leginkább New Yorkban – azaz pontosan ott, ahol március első hosszú hétvégéjén egyidejűleg kilenc modern és kortárs művészeti vásár várta az érdeklődőket. Az előjelek tehát kedvezőek voltak, még akkor is, ha az Armory Show-nak és szatellitvásárainak még odahaza is egyre több vetélytárssal kell megküzdeniük; elég, ha csak a Frieze két éve indult New York-i kiadására gondolunk. A New York-i boom nem az amerikai gyűjtők megtáltosodásának köszönhető, hanem főként annak, hogy a feltörekvő régiók mostanában piacra lépő gyűjtői is inkább ott vásárolnak, mint Európában. Ezzel együtt jár, hogy ezekből az országokból is mind több galéria szerencsét próbál New Yorkban. De nemcsak onnan, hanem – mint a későbbiekben látni fogjuk – még Budapestről is.
A vásárok javarészt igazolták a felfokozott várakozásokat; közülük itt csak a legfontosabbakkal, az Armory Show-val és a hozzá legszorosabban kapcsolódó szatellitvásárral, a VOLTA-val foglalkozunk. Kiemelt súlyuk mellett ezt az is indokolja, hogy e két vásárnak voltak magyar résztvevői.
Az Armory az elmúlt évek mind hangosabb galériás kritikáira számos újítással válaszolt. Igaz, sem a kiválasztási kritériumok szigorítása, sem a fiatal, feltörekvő galériák számára létrehozott új szekció, sem a részt vevő galériák közreműködésével született „kiállítás a vásárban” nem számít nóvumnak a nemzetközi gyakorlatban, de az arculatváltáshoz hasonlóan kétségkívül használt a vásárnak. Javította a rendezvény áttekinthetőségét, „emészthetőségét” a szólóbemutatók arányának számottevő emelkedése is.
Lehet, hogy nem a koncepció része, hanem a helyi adottságok következménye, mindenesetre a modern és a kortárs szekció jobban elkülönül egymástól, mint például az Art Baselen. A két anyag ezúttal is különálló épületekben kapott helyett a Hudson folyóra épített kikötőben – igaz, idén először belső összeköttetés is létesült közöttük. A modern szekcióban érezhetően nyugodtabb mederben zajlottak az események, a tételek is kevesebb izgalmat váltottak ki. A minőséggel nem volt baj, s a XX. század első felének csaknem valamennyi „blue chip”-jével lehetett találkozni a standokon, de nagyrészt hiányoztak az életművi jelentőségű alkotások, a hosszú lappangás után piacra került fontos tételek. A csaknem háromszor akkora, 29 országból 146 galériát felvonultató kortárs részleg az egyenetlenebb színvonal ellenére is jóval több izgalmat kínált a mintegy 65 ezer látogatónak. Utóbbiak többsége a több ezer külföldről érkezett gyűjtő ellenére is természetesen amerikai volt, érthető tehát, hogy saját programjuk keretein belül a galériák igyekeztek az ő vélt vagy valós igényeikhez igazodni. Talán túlzott leegyszerűsítés a harsány, mondhatni tolakodó alkotások nagy számát ezzel magyarázni, de az biztos, hogy a többrétegű, a művészi eszközökkel és a színekkel takarékosan bánó munkák aránya alacsonyabb volt az európai vásárokon megszokottnál. Ennél meglepőbb az a tény, hogy a hagyományos műfajok mintha reneszánszukat élnék: a galériák többsége „olajban-vászonban” gondolkodó művészeit hozta el a vásárra, kevés volt a fotó, még kevesebb az installáció és a videomunka, igazi multidiszciplináris alkotásokat elvétve lehetett csak felfedezni.
Úgy tűnik, a kereslet találkozott ezzel a kínálattal, hiszen a galériák többsége jó eladásokról számolt be. Az árak néhány ezer dollártól indultak, de több mű is hét számjegyű összegért kelt el. A publikussá tett eladások közül kiemelkedik a modern kategóriában az olasz futurista Gino Severini korai pasztelljének 1,35 millió dolláros ára (az olasz futuristák eddigi legnagyobb amerikai bemutatkozása a vásár idején is zajlott a Guggenheimben); míg a kortársaknál egy Ellsworth Kelly-festményért ennél is többet, kétmilliót adtak. A vásáron leggyakrabban felbukkanó művész Andy Warhol volt. A modern szekcióban több galéria is kínálta munkáit, a kortársaknál pedig számos olyan alkotással lehetett találkozni, melyeken érződött a pop art nagymesterének hatása; nem egy Warhol alakját is megidézte.
Az igazán izgalmas művek jóval a vásár után is megmaradnak az emlékezetben. Ilyenek bőven akadtak az Armoryn – persze nyilván ahány emlékezet, annyiféle válogatásban. Jó eséllyel került be ezek sorába például a spanyol Juan Genovés tavalyi festménye a tekintélyes Marlborough Gallery standján, amely távolról figurális, közelről absztrakt kompozíciónak tűnt, vagy a konceptuális fotó amerikai mestere, Chris Jordan Seurat híres festményét idéző, ugyanakkor a környezetet terhelő műanyag palackok áradatára is utaló munkája a Robert Klein Gallery kínálatában. Figyelemre méltó volt számos szobor is, köztük az egész show talán legtöbbet fotózott alkotásai, Monica Cook hátborzongató disznói a Postmasters Gallerynél, Nick Cave Soundsuit-szériájának új darabjai a Jack Shainman Gallery standján és a Chicagóban élő spanyol Iñigo Manglano-Ovalle Madarak a térben című sorozatának nemes vonalvezetésű plasztikái a berlini Thomas Schulte standján.
A vásár idei vendégországa Kína volt, melynek színtere annyira sokrétű, hogy akár csak megközelítőleg teljes képpel is legfeljebb néhány, erre fókuszáló szakember rendelkezik. Egyikük Philip Tinari, a pekingi Ullens Center for Contemporary Art igazgatója; az ő kurátori közreműködésével 17 kínai galéria mutatkozott be a vásáron. Tinari széles ívet rajzolt fel, igazolva, hogy a kortárs kínai művészet nem szűkíthető le valamiféle kétpólusú modellre, melynek egyik sarokpontja a rendszerkritikus, kiemelkedő tehetségű, de önmagát időnként „a” kortárs kínai művészként beállító Ai Weiwei, a másik pedig az ártatlan témákat nagy mesterségbeli tudással, de igazi invenció nélkül, a hagyományos tusfestészet technikáját és formanyelvét használva feldolgozó festők hada. A bemutatkozó művészek már a kulturális forradalom utáni Kínában szocializálódtak, tisztában vannak azzal, mit visel el a mai politika, ritkán feszegetik tűrőképességének határait, de nem mondanak le a társadalomkritikáról. A témák ezért gyakran sajátosan kínaiak, ám a képi világ már erőteljes nyugati hatást tükröz; meglepődik, aki bambuszokra vagy pandamackókra számít.
A Bázelből indult, de 2008 óta New Yorkban is jelen levő VOLTA az Armory „kistestvére”, kizárólag kortárs galériák szólóbemutatóival. A számok itt jóval szerényebbek – 30 ország művészeit képviselő közel 100 galéria, 20 ezer látogató, zömmel 5 és 50 ezer dollár közötti árak –, de ezek sokak szemében inkább a vásár mellett, semmint ellene szóló érvek. Arról nem beszélve, hogy itt nagyobb a kísérletező kedv, szembeötlő a műfaji gazdagság; a látogatónak több esélye van arra, hogy az elsők között fedezzen fel valakit és lecsapjon rá, még mielőtt a művész árai az egekig emelkednek. A befutott és a fiatal galériák együtt szerepelnek; a menedzsment nagy súlyt helyez olyan galériák kiválasztására, melyek hosszú évek következetes munkájával maguk építik fel a művészeiket.
Már közismert, széles gyűjtőkörrel rendelkező művészek mellett, mint Bill Viola, a német Rosa Loy, vagy a legutóbbi Velencei Biennálén és Documentán is szerepelt üzbég Vjacseszlav Akunov, számos galéria állított ki a művészeti színtéren periferiális szerepet játszó országokból származó alkotókat, akikre itt bemutatott műveik alapján ígéretes karrier várhat. A New Yorkban élő örmény Anna Navasardian például, akit a müncheni Galerie Andreas Binder állított ki, neves honfi- és pályatárs elődje, Arshile Gorky nyomdokain halad, de nagy hatással van rá a német expresszionisták munkássága is. Szuggesztív festményei – zömükben portrék – az identitás, a felnőtté válás, a társadalmi elvárások és az azoknak való megfelelés, vagy éppen a velük való szembenállás kérdéseivel foglalkoznak. A londoni Beers Contemporary által képviselt lengyel Pawel Sliwinski szinte egy pszichológus szemével fürkészi műveinek alanyait, látásmódja az „új tárgyilagosság” mestereihez, főként Otto Dixhez és George Groszhoz áll közel. Izgalmasak a 28 éves dél-afrikai Mohau Modisakengnek a fokvárosi Brundyn+ standján bemutatott monumentális fekete-fehér fotói, melyekben a konfliktus, a káosz, az agresszió témakörét hazája legújabb kori történelmének kontextusában dolgozza fel. A popkultúra eszköztárából merítő német Florian Heinke a Galerie Heike Strelow standján sokszor fekete humorral, cinizmust mímelve, esetenként az obszcenitástól sem visszariadva kényszeríti nézőit állásfoglalásra.
Ami a New York-i vásárokon való magyar szereplést illeti, az Armory Show-nak idén első alkalommal volt magyar résztvevője, s az is először fordult elő, hogy egyszerre három magyar galéria is bemutatkozott az amerikai metropoliszban. Az Armory új, tízévesnél fiatalabb galériák számára kialakított szekciójába térségünkből egy bécsi galéria mellett egyedül a Molnár Ani Galéria jutott be; ezzel a legfontosabb vásárok világának egyik utolsó, eddig be nem vett bástyáját sikerült meghódítani. A VOLTA-n az Inda Galéria és a Léna & Roselli Galéria szerepelt, előbbi már ötödik alkalommal, utóbbi először, de korábbi New York-i tapasztalatokkal felvértezve. Színre lépni a világ legnagyobb műkereskedelmi központjában vonzó lehetőség, ugyanakkor nagy felelősség és komoly kiadás is, hiszen a költségeket nemigen lehet – a vásártól és a stand méretétől függően – 3-5 millió forint alá szorítani. A kockázatot növelte, hogy az Armorynak ebbe a szekciójába, illetve a VOLTA-ra általában is csak szólóbemutatóval lehet pályázni. Mindhárom galéria jól döntött: Molnár Annamária azt a művészét választotta Farkas Dénes személyében, aki iránt a legutóbbi Velencei Biennále észt nemzeti kiállítójaként most fokozott a nemzetközi érdeklődés; Tallér Ágnes (Inda) igyekezett Amerikára is kiterjeszteni El-Hassan Róza Európában és a Közel-Keleten már meglévő gyűjtői körét, Orosz Ilona Léna (Léna & Roselli) pedig egy gondosan kialakított, a vásár mellett bostoni és New York-i tárlatokat is magába foglaló programmal kezdte ígéretes fiatal művésze, Részegh Botond amerikai „felépítését”. Törekvéseik sikerét új kurátori kapcsolatok, kiállítási ajánlatok, Farkas és El-Hassan esetében pedig helyszíni eladások is jelezték; mindkettejüktől eddigi életművük egy-egy fontos darabja kelt el.
(Megjelent a Műértő, 2014. áprilisi lapszámában.)
E. P.