Hasznos és olvasmányos könyvvel jelentkezett Joachim Heusinger von Waldegg, a hetvenes éveiben járó német művészettörténész professzor. Év elején megjelent munkája jóval többet nyújt, mint amit a vaskos kötet (415 oldalon közel 800 képpel) címében ígér: a művészkézjegyek elemzése a reneszánsz mestertől, Dürertől a mai nemzetközi műkereskedelem legdrágább kortárs német sztárjáig, Gerhard Richterig terjed. Előbbi karakteres AD monogramját a Párizsban élő Vera Molnár variálta át saját MV betűpárjává Új hommage à Dürer, avagy Albrecht metamorfózisai című, 1994-es, a könyvben is reprodukált tusrajzán. Utóbbitól pedig a borítóra került az 1967-es, fehér-szürke-elefántcsont színekből komponált ofszetnyomat, a Lapsarka, a jobb alsó szögletben a felkunkorodó papírtól félig eltakart, félig árnyékba borult aláírással.
A szerző szerint a művész szignója jóval több, mint a mű árukarakterét kifejező márka. Olykor bármennyire apró jegy, mégis az egész alkotás megfejtéséhez nyújthat kulcsot. A múlt század fordulójától a modern törekvések képviselői kritikusan reagáltak a régről örökölt formákra. Ennek oka egyebek mellett a szerzők önértékelésében, a munkák tartalmának megváltozásában és az erősödő konkurenciaharcban keresendő. A Marcel Duchamp által szignált ready-made sorozat óta a névjel konceptuális tényezővé vált. Az aláírás újabb és újabb verzióit – így például a pecsételt, különféle technikai eljárásokkal sokszorosított, esetenként átfestett-áthúzott variánsokat, amelyek megkérdőjelezik vagy megnehezítik a szerzőség bizonyíthatóságát – a szignatúra történeti determináltsága, a művészeti produkció és recepció folyamatos változásaihoz való szoros idomulása magyarázza. A kézjegy megjelenése önmagában, továbbá elhelyezése a képfelületen éppoly erőteljes hatású tényező lehet, akárcsak a mellőzött szignó üres helye. A szerző a 13 fejezet megannyi alcíme alatt részletesen tárgyalja az újításokat: a marginális elhelyezéstől az ellenkező végletig, amikor az aláírás válik a kép egyetlen témájává.
Számtalan hazai vonatkozás teheti számunkra is érdekessé a könyvet, a különféle szöveg közti utalásoktól a színes reprókat kísérő magyarázatokig. Főként olyan, emigrációban ismertté vált mestereinkről esik szó, mint a fent már említett Vera Molnár. Az absztrakt geometrikus piktúra fejezetébe került a holland De Stijl csoportból Huszár Vilmos Kompozíció II. A korcsolyázók (1917) című eternitlapra festett olajképe, amelyen fehér mezőben piros-zöld-fekete téglalapokból stilizált figurák mozognak dinamikus formaritmusban. A négy sarokba szimmetrikusan szétosztott „FEB / 1917 / COMP. II. / HUSZAR.” felirat is hasonló, geometrizált nyomtatott betűkből áll, formai egységet képezve a témával. A konstruktivizmus fejezetében látható Moholy-Nagy László vászna, A nagy kerék (1920–1921), amelyről többek közt kiderül, hogy a mű jobb alsó sarkába kézírással elhelyezett „Moholy-Nagy” szignó, illetve a számokból és stilizált jelekből álló kompozícióba foglalt, nyomtatott betűs „MN” monogram többrétegű jelentéssel bír. A rohamosan modernizálódó Berlinben frissen letelepült magyar alkotó egyrészt az expresszionizmusról a konstruktivizmusra való áttérését rögzíti, másrészt – a művészszemélyiség szempontjából – az egyéniségből a prototípussá válást, harmadrészt pedig a tudományos-technikai civilizáció térhódítását a kultúrában. A csendélet tárgya alcím alatt Brassaï ezüstzselatin vintage fotólevonata (Plakátragasztó, 1948) arra példa, hogy az alkotóra jellemző tárgyak és megjelenítési stílusuk aláírás nélkül is félreérthetetlenül, copyrightként utalnak a szerzőre, lehetetlenné téve a hamisítást. A szerialitás princípiumáról szóló fejezetben láthatjuk Victor Vasarely 1959-es, La Lune en Rodage című fekete-fehér kollázsát, amely sajátos raszterbe rendezi át az ábécé nyomtatott betűit. Az első pillantásra értelmetlennek tűnő írásjeltengerből lassan kiolvasható a képcím, a név és a dátum egyaránt, de olyan játékos szavak is, mint a bip, hip vagy chip. A szignó mint idézet című részben Lakner László vegyes technikájú műve (Signatur de Sade, 1981) a Berlinben élő mester szkripturális periódusából a jelentést hordozó kalligráfia és az absztrakt háttér kontrasztjára épül. Végül a Mágikus üzenetek fejezetben a kölni Tót Endre Önarcképén (1999) a szokásos adatok tradicionálisan, muzeális réztáblácskán kerülnek a rámára, de az üres vásznon csak a fotózásnál vagy tükörbe nézésnél szokásos „smile somewhere here” (mosoly valahol itt) felirat olvasható az elmaradt portré helyett, a hiány esztétikáját vizualizálva. (Joachim Heusinger von Waldegg: Signaturen der Moderne, Zeichen – Schrift – Kontakt. Ernest Rathenau Verlag, Karlsruhe, 2015.)
Wagner István
Megjelent a Műértő, 2016. márciusi lapszámában