ORTUTAY GYULA /1910 - 1978/ néprajztudós, politikus hagyatékának árverését az ARTE Galéria és Aukciós Iroda rendezte a FUGÁ-ban 2015.május 10-én, 10 órakor.
 


Tartalom:
Ortutay Tamás köszöntője
Marsó Diana előszava
Szabó Béla István bevezetője
Ortutay Gyula életrajza
 

---

Ortutay Tamás köszöntője:
 
Apám halálán van. Baróti Dezső hív, hogy apám meglógna a kórházból és azt kéri, hogy kísérjem fel  a  Várba,  a  Néprajzi  Intézetbe.  Hagyok  csapot-papot  –,  autó,  indulás.  Fent  elbúcsúzik  a néprajzosoktól, átviszünk a közeli levéltárba jó néhány hatalmas doboz iratot egy általa választott levéltároshoz, és letétbe helyezzük. Autóval vissza a kórházba. Felkísérem. Már támogatnom kell járás közben. Megismétli, amit már sokszor mondott:
„Napló harminc év, az ágyam aljában lévő iratokat őrizd legtovább”. Fáradt és jókedvű. Néhány órára megszöktünk az orvosok és a halál elől, ahogy az öreg mesemondóktól tanulta. Ennek az őrzésnek most, 37 év után, vége lett. 
Személyes örökségem árverezésének több célja van. Első, a legfontosabb, hogy 1978-ban meghalt édesapám hagyatékát rendben engedjem útjára. Önök elé tárva a tárgyakat, dokumentumokat bemutató és pontosan leíró katalógust, úgy vélem, hogy ennek becsülettel teszek eleget.
Másodsorban, mert a bevétel az általam 25 éve alapított Zöld Pont Alapítványt illeti, és remélem, hogy ez átsegíti majd pénzügyi válságán. A velem dolgozó fiatalokkal együtt még 2000-ben úgy döntöttünk, hogy a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma apró méretű kiadványainak mintájára kisméretű könyveket adunk ki, és alapítunk egy műhelyt, egy iskolát a környezetvédelem és a humánökológia témakörében. Ez a tevékenység és az ennek helyet adó iskolaépület került most veszélybe! 
Az árveréssel egyidőben a Fugában bemutatom „Bibó, szabadságszerető szobor” című művem makettjét, és a szobor különböző helyszínekre adaptált digitális képeit. Munkámat Bibó István: A szabadságszerető ember tízparancsolata ihlette. 
Bibó édesapám gimnáziumi osztálytársa és ifjúkori barátja volt.
Figyelmét, támogatását köszönöm,

Ortutay Tamás szobrász
 

---

Marsó Diana előszava:
 
Elfogadom a tényt, hogy minden tárgynak megvan a saját sorsa. De fájó szívvel látom nap mint nap, hogy ismert vagy ismeretlen személyek teljes hagyatéka az utcán hever. Hogy a valakinek valaha fontos, valamikor összetartozó tárgyi emlékek pillanatokon belül széthullanak. 
Galériám az elmúlt 18 év alatt sok érdekes felkérést kapott arra, hogy a grafikai munkák árverezése mellett fordítsam figyelmünket egy-egy önálló témakör felé. Az ilyen megbízásokra mindig örömmel vállalkoztam. Mostani árverésünk azért nagy kihívás, mert egy tudós politikus, politikus tudós életének, pályafutásának tárgyi emlékeit és írásos dokumentumait bocsájtjuk a nyilvánosság elé a hagyaték több mint 30 évig tartó őrzése után. 
A legizgalmasabb munka a több hónapi előkészítés volt, amíg az örökös által különböző helyeken őrzött iratok megtalálták egymást, összefüggéseik kibontakoztak, újra épült valamikori összetartozásuk. Láthatóvá vált, hogy egy teljes szakmai és politikusi életpályát tudunk végigkísérni jegyzetek, nyomtatványok, irományok által. 
A végakarat gondosan rendelkezett a fontos tárgyak sorsáról, s ezek közintézményekbe kerültek. A tévedés joga azonban sok érdekes, közérdeklődésre számot tartó dokumentumot a család birtokában hagyott. Ezek leírását a katalógusban olvashatják. Itt csak két témakört említek: a Szegedi Fiatalok üléseinek kézírásos jegyzőkönyveit, és a Fedics Mihálytól és másoktól származó mese- és szólásgyűjtemények kéziratait. 
A hét évvel ezelőtti Dési Huber Istvánné hagyatéki aukciónktól eltérően, amikor a rendszerezéshez képest az irattételek leírása volt számomra a nagyobb feladat, most ehhez a munkához szakértő segítségét kértem. Jó volt látni a magyar kultúrtörténetet alaposan ismerő történész örömét, érdeklődését három hónapon át, amíg írta, magyarázta a látottakat. Benyomásait a következőkben Önökkel is megosztja. 
Remélem a katalógus átolvasása élményt fog jelenteni Önnek! Az árverésen találkozhat majd a műtárgyak, érmek, kitüntetések, régi pénzek és a kéziratok gyűjtőivel. 
És azokkal is, akik csak bepillantani akarnak a XX. század európai és magyar történelmébe.

Marsó Diana az ARTE Galéria tulajdonosa
 

---

Szabó Béla István bevezetője:
 
„... ezen a csodálatosan üres vasárnapon egyik szekrényemet rendezgetem, s a rendezgetés ilyenkor: pusztítás, emlékek pusztítása.” 
Ortutay Gyula írja ezt naplójában, 1948. november 21-én. Olvassuk tovább!
„Elégettem jó pár száz ifjonti versemet, novellákat, abbamaradt regényeimet, kis színdarabokat, tudákos jegyzeteket, naiv naplófeljegyzéseket. Gimnazista, egyetemista dolgokat egyaránt. Néhány dolognak adtam kíméletet csupán – hány évre? S ezek a gépelt jegyzetek mikor pusztulnak el?” 
A „gépelt jegyzetek” – azaz a Napló – sorsa szerencsére nem a pusztulás lett, megmaradt, s éppen az emlékezetépítés alapkövévé lett. Egy személyé – a szerzőé –, és egy koré, a huszadik század középső harmadáé. Ha valaki e korszakkal foglalkozik, a mű számára megkerülhetetlen. 
De a Napló nem tartalmazza az idő egész folyamát, itt-ott nagy szakaszok, hosszú évek hiányoznak belőle. Nem íródtak meg. 
Ezen üres időkbe is ad betekintést a most napvilágra kerülő emlékanyag. A kisgimnazista szárny- és oroszlánkarom-próbálgatásai, az egyetemista nekifutása a pályának, a szegedi fiatal röpülése, a karrier föl-le hullámzásának minden állomására találunk új ismeretet. 
A kéziratok közül a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiuma ülései „hivatalos” jegyzőkönyveinek sorozata emelkedik ki, ez eddig ismeretlen volt! 
Hasonlóan fontos Ortutay szaktudományi működésének néhány alapdokumentuma: például nyíri gyűjtésének gyűjtőfüzete, s különösen a Fedics Mihállyal volt kapcsolatát dokumentáló sokszínű anyag: gyűjtőfüzete, a gyűjtés munkáját dokumentáló irományok. Maga a gyűjtés látható is: Müller Miklós fotográfus remek fényképein, s a bátorligeti úton részt vevő Dési Huber István kiváló rajzain. De például az utóbbiak utóéletéről is sok mindent megtudunk a megőrzött könyvekből, katalógusokból. 
Egyes iratokat, úgy tűnik, „ügyenként” őrzött meg. Fenn maradt a levélváltás közte és Németh László, és Illyés Gyula, Veres Péter, Kállai Gyula, Kassák Lajosné, Aczél György, Kádár János között – mind első osztályú történeti dokumentum. Más mércével érdekesek a „kisemberek” hozzá írt levelei, apró, de a korra igen jellemző dolgok kapcsán. 
A kiadott Napló nem egy esetben, főként utazásainak megörökítésekor, tisztázatnak tekinthető, szerkesztett szövegnek. 1955-ben és 56-ban tett csallóközi útjai során leírt gyors jegyzetei épp oly érdekesek, mint 1971-es japáni látogatásának emlékei. Az Ortutay házaspár 1939-es, Radnótival és Gyarmati Fannival közös párizsi utazására csak egy számla emlékeztet. l
Ortutay Gyula jeles könyvgyűjtő volt, szakmai könyveit egyik „műve”, az ELTE Néprajzi Intézetének könyvtára őrzi. Most saját műveinek néhányán kívül főként a bibliofil értékkel bíró kötetekre hívom fel a figyelmet: így Kozma Lajos Das Neue Haus című könyvének szép, Kozma dedikálta példányára. De találhatni eredeti Miró litográfiát is két kiadványban, illetve Braque munkáját egy másikban.
Az iratok és könyvek, kiegészülve a történeti szempontból is értékelhető tárgyi emlékekkel, a művészeti alkotásokkal: grafikákkal, festményekkel, szobrokkal, ipar- és népművészeti tárgyakkal, érmekkel, jól rajzolják ki a kor háttérfüggönye előtt Ortutay Gyula arcát. Mindezek napvilágra kerülése a magyar művelődés- és mentalitástörténet nagy nyeresége. 
Ha a XX. század középső harmadának történetéről olvasunk tudós vagy személyes emlékeket közreadó műveket, kikerülhetetlenül találkozunk Ortutay Gyula nevével. Korának jellegzetes alakja volt. Életpályájának állomásait, kinevezési okmányai, munkaügyi iratai vagy akár igazolvány-sorozatának segítségével pontosan lehet datálni. A politikában játszott szerepét ki-ki a maga szemszögéből ítélheti meg, de jelentőségét tagadni nem lehet. 

Szabó Béla István könyvtáros – muzeológus, az irat- és könyvanyag katalogizálója
 

---

Ortutay Gyula (1910. május 24. Szabadka - 1978. március 22. Budapest)

Édesapja  újságíró,  a  Szegedi  Napló  szerkesztője,  1918-ban  halt  meg.  Sírjánál  Móra  Ferenc mondott gyászbeszédet. Édesanyja kis varrodájából tartotta el öt gyermekét. 
1916 és 1920 között a szegedi Belvárosi Községi Elemi Népiskola tanulója.
1920-tól  a  szegedi  kegyesrendi  római  katolikus  Dugonics  András  Gimnázium  tanulója,  illetve osztálytársa volt Sőtér István, Straub Brúnó, Reitzer Béla, Bibó István.
1929-től a szegedi Ferencz József Tudományegyetem hallgatója. Bölcsészet, nyelv és történet szakon végzett 1934 februárjában. Tanárai: nyelvészet – Horger Antal, magyar költészet – Sík Sándor, néprajz és etnográfia – Solymossy Sándor.
1935. díjtalan múzeumi gyakornok („ÁDOB”-os) az Országos Széchényi Könyvtárban.
1935. november 5-től a Magyar Telefonhírmondó Rt. (a Magyar Rádió) lektora. Közvetlen főnöke Cs. Szabó László.
1940. a szegedi egyetem magántanára.
1942. december 22-től a Magyar Telefonhírmondó Rt. osztályvezető-helyettese.
1945. januárjától 1948 májusáig a Magyar Központi Híradó Rt elnöke.
1945-től az Ideiglenes Nemzetgyűlésben, majd az Országgyűlésben az FKgP képviselője 1953-ig, majd 1957-től haláláig parlamenti képviselő.
1945. az MTA levelező tagja. Ajánlói Szekfű Gyula, Gerevich Tibor, Eckhardt Sándor.
1946. a Pázmány Péter Tudományegyetem (a mai ELTE) néprajzi tanszékén nyilvános, rendes tanár.
1947. március 14. és 1950. február 26. között vallás– és közoktatásügyi miniszter.
1950. március 1. és 1952. december között a Múzeumok és Műemlékek Országos Központjának elnöke.
1950–től ismét tanít az egyetemen.
1957. június 17 és 1963.október 8 között az ELTE rektora.
1957-től a Hazafias Népfront főtitkára, 1964-től alelnöke. 
1959-től haláláig a Magyar Népköztársaság Elnöki Tanácsának a tagja.
1964-től haláláig a TIT elnöke. 
1967-től az MTA Néprajzi Kutatóintézetének az igazgatója. 
Tiszteletbeli  tagja  a  Finn  Tudományos  Akadémiának, díszdoktora  a  helsinki  és  a  palermói egyetemeknek. 
1936-ban és 1942-ben Baumgarten díjat kapott. 
1962-ben Pitré, 1972-ben Herder díjban részesült. 
Több más kitüntetés mellett 1948-ban Kossuth Érdemrendet, 1975-ben az Állami díj I. fokozatát kapta. 
1978–ban elsőként, de már halála után kapta meg a Magyar Tudományos Akadémia Akadémiai Aranyérmét.