Előválogatók és szakértők címmel jelent meg a decemberi Műértőben Lengyel Lászlónak, a Szépművészeti Múzeum egykori bírálati vezetőjének egész oldalas írása. A cikk apropóját a 2009. október 1-jétől megváltozott műtárgykiviteli engedélyezés adta. Októbertől ugyanis már nem a múzeumokhoz kell vinni szakértésre a kivinni szánt műtárgyakat, hanem csak az engedélyező hatósághoz, a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal (KÖH) Műtárgy-felügyeleti Irodájához.

Az írás azonban sajnos számos félreértésen, téves adaton vagy valótlan állításon alapul, ezért a következtetései is hasonlók. Mivel fontos, nemcsak a műkereskedőket, műgyűjtőket, hanem a „közérdeket” is érintő ügyről van szó, nem maradhat kiigazítás nélkül.

A cikk állításai közül nem felel meg a valóságnak, hogy a fenti jogszabály-módosítás valódi kezdeményezője a KÖH lett volna. A törvénymódosítás ugyanis nagy, átfogó munka volt: a hadigondozástól az állattenyésztésig terjedő törvényeket és velük csaknem minden hatóság eljárását érintette, s a 431 paragrafusból jutott három az örökségvédelmi törvényre. Ez a „kiigazítás” a közigazgatási eljárás szabályainak és az EU 2006-os szolgáltatási irányelvének feleltette meg az egyes eljárásokat, így a műtárgykivitelt is. Az való igaz, hogy a KÖH műtárgyfelügyelete már öt éve teljes koncepcióval kezdeményezte a műtárgykiviteli engedélyezés rendjének átalakítását, amelynek többek között e lépés is része lett volna. Az októberi módosítás azonban az igazságügyi tárcától érkezett, és így nem szakmai koncepciót követett, hanem csak egy régóta működő rendszer egyik elemét (a kötelező közgyűjteményi szakértést) törölte el.

Nem felel meg a valóságnak az sem, hogy a KÖH koncepcióját az országos szakmúzeumok egyöntetűen megalapozatlannak minősítették volna. A 2006. októberi egyeztetésen már a hivatalos vélemények sem voltak egyöntetűek -- bár a többségük valóban elutasító volt, de tanulságos, hogy nem egy muzeológus, aki az említett megbeszélésen „hivatalosan” ellenezte a koncepciót, magánemberként, muzeológusként előtte és utána is biztatott, hogy ezt ne adjuk fel, sőt menjünk még tovább!

Az sem felel meg a valóságnak, hogy a műtárgykivitel új rendje „francia mintára” lett kialakítva, hiszen ott az engedélyezésben a múzeumi szakértők tevékenyen részt vesznek. (E sorok írója maga is tanulmányozhatta Párizsban a munkamenetüket.)

Szintén valótlan állítás, hogy a KÖH Műtárgy-felügyeleti Iroda „munkatársai eddigi praxisukban a kulturális örökség tárgyai helyett csak azok másodlagos, mások által meghatározott dokumentumaival találkozhattak.” A KÖH internetes honlapja (koh.hu) a vonatkozó eljárások, jogszabályok, adatbázisok és egyéb adatok mellett már idestova 8 éve a hivatali munkáról is csaknem teljes körű tájékoztatást ad. Így az iroda alapításától, 2004 végétől kezdve az éves munkabeszámolók is itt olvashatók. Ennek alapján, de a muzeológus kollégáktól a napi együttműködés kapcsán is elvárható lenne, hogy ismerjék a KÖH „terepi munkáját”. A műtárgyfelügyelők ugyanis évente több mint 200 alkalommal tartanak helyszíni szemlét, átlagban 1500--2000 tárgyat megtekintve, kézbe véve, dokumentálva.

Ugyancsak téves állítás, hogy „az iroda nem rendelkezik a kivitelre szánt tárgyak elsődleges vizsgálatához szükséges tudományos és technikai háttérrel”. Szintén a honlapon, de a Műemlékvédelem 2009/6-os, műtárgyfelügyeletről szóló számában is olvasható a hivatali műtárgyfelügyelet első évtizedéről szóló beszámoló. Itt is említést kap az a folyamatos törekvés, hogy a műtárgyfelügyelet a megfelelő eszközállományt és kézikönyvtárat kialakítsa. Természetesen a hitelesített mérlegtől az UV-lámpákig beszerzett „kézi eszközök” nem helyettesítenek egy korszerű laboratóriumot, ahogy a mintegy 2000 kötetes kézikönyvtár az alapvető lexikonokkal, monográfiákkal ugyancsak nem áll meg egy nagy múzeum könyvtára mellett. (A KÖH házon belüli évszázados műemléki könyvtára és fotótára azonban már komoly további segítséget jelent.)

Utolsó megcáfolandó állításként idézem (bár volna még a cikkben további is), hogy „jelenleg Magyarországon kizárólag a KÖH Műtárgy-felügyeleti Iroda munkatársai (7 fő) szakértik a kulturális javak teljes körét”. Úgy sejtem ugyanis, a cikk megírását is ez a gondolat vezette. Nagy múzeumaink közül utolsóként 2008 őszén a Szépművészeti Múzeum is bezárta műtárgybírálati szolgáltatását. Egy évre rá, 2009 októberétől pedig minden országos múzeum megszüntette -- a fenti jogszabály-módosítás következtében -- a műtárgykivitel kapcsán a közönség számára végzett műtárgyszakértését. Nem maradt hát más, mint a KÖH! -- gondolhatja a kívülálló, ahogyan a megszokásokból élő szakmabeli is. A helyzet azonban egészen más. Bár a hazai műkereskedők, gyűjtők és számos muzeológus az állami, hatósági műtárgyszakértés mellett nőtt föl és azzal élt, sosem szabad elfeledni, hogy ez az ötvenes évek „vívmánya” volt, a múzeum ekkor lett a műtárgyak vonatkozásában az államhatalom meghosszabbított keze. A polgári világban (Európa szerencsésebb felén, de 1948 előtt még nálunk is) sosem volt és lehet természetes, hogy egy tudományos, kiállítási és műtárgyakat gyűjtő intézmény hatóságként lépjen fel, és olyan kérdésekben is döntsön, ahol (esetleg vásárlóként, kölcsönzőként) maga szintén érintett lehet. Valójában ez az állapot szűnt meg végérvényesen a műtárgykivitelt érintő jogszabályváltozásokkal. A múzeum azzá lett, amivé a törvény szerint már 1998-tól lennie kellett volna: szakértő (és nem döntést hozó „kvázihatóság”); a KÖH pedig szakfeladatot ellátó hatóság, amely szakirányú képzettséggel, gyakorlattal rendelkező munkatársai révén látja el feladatát a jogszabályban meghatározott esetekben, szükség szerint külső szakértők bevonásával.

Az októberi törvénymódosítást követően a KÖH kezdeményezésére novemberben is módosították az örökségvédelmi törvény műtárgykivitelről szóló fejezetét. Ez már valóban egy átfogó koncepció mentén végigvitt módosítás volt, a -- mintegy háromhavi késéssel -- most megjelenő új miniszteri rendelettel együtt. Az új koncepció szerint a műtárgykiviteli engedélyezésnél már nem kell „műtárgyszakértést” végezni, hanem csak azt kell eldönteni, hogy az adott tárgy „kiemelkedő jelentőségű és pótolhatatlan” eleme-e kulturális örökségünknek, azaz védendő-e vagy sem. (És természetesen azt is ellenőrizni kell, hogy nem védett-e már vagy nem szerepel-e a lopott műtárgyak adatbázisában.) Ezért a KÖH a műtárgy pontos meghatározásával már nem is engedélyt állít ki, hanem úgynevezett műtárgykísérő igazolást, amely csak ezt a tényt igazolja, a tárgy azonosításra alkalmas leírásával, fényképével. (Ezért a festmények esetén alkotóként sem Vaszary és Munkácsy szerepel, hanem „Vaszary J. jelezettel” és „Munkácsy Paris 892 jelezettel”.) A műtárgykísérő igazolás ilyen módon már nem alkalmas a tárgy eredetiségének, illetve hamis voltának bizonyítására. Azt igazolja, hogy érvényességi idején belül (ezt általában 10 évben határozza meg a KÖH) a tárgy szabadon, bármikor, akár többször is kivihető az országból, illetve nem védett, nem lopott és nyilvánvalóan a védetté nyilvánítás „sem fenyegeti”. A műtárgykísérő igazolás nem névre szól, hanem a „műtárgyé”: adásvétel esetén „kíséri” a műtárgyat, igazolja a tárgy jogszerű eredetét és a vásárló jóhiszeműségét. A műtárgykísérő igazolás kiváltásáért -- a most megjelenő miniszteri rendelet alapján -- 7200 forint igazgatási szolgáltatási díjat kell fizetni.

Még ha a KÖH műtárgyfelügyelőinek szakértelem birtokában kell is megítélniük egy-egy műtárgy valódiságát, jelentőségét (már csak a döntés alapos előkészítése érdekében is), a műtárgykivitel új rendje akkor sem oldja meg a „szakértés kérdését”. Mára nyilvánvalóvá vált, hogy ez nem is állami feladat; állami szakértést, eredetiségigazolást (közvetve) csak a védett műtárgyakhoz kaphatunk. Egyébként maradnak a műkereskedők, igazságügyi szakértők vagy más, hozzáértéssel rendelkező „független szakértők”. A műtárgykivitel új rendszerének kialakításánál tudatosan vállaltunk újításokat -- akár a régi, megszokott utak feladásával. Hazánk 2004-es EU-csatlakozása és gyorsuló, globalizálódó, „virtualizálódó” világunk a korábbiaktól gyökeresen eltérő új helyzetet teremtett, az új kérdésekre újfajta válaszokat kellett adnunk. A nem nekünk szóló kérdéseket (például általános szakértés) pedig kénytelenek voltunk elengedni, az érintetteknek meghagyva a válasz lehetőségét.

Buzinkay Péter