A kortárs magyar művészet külhoni recepciójáról szóló nyilvános beszélgetésen tette fel valaki ezt a kérdést a közönségnek. Rövidesen leszavazták, mondván, rossz a kérdés, nem is érdemes válaszolni rá. Mert valóban, mik a jó művészet kritériumai? Ki mondja meg, melyik mű vagy művész érdemes a figyelemre? A kérdés így nem is megválaszolható. Pedig a beszélgetők azt firtatták, mi lehet a kortárs magyar művészet külföldi sikertelenségének oka. Az ugyanis biztos, hogy nincs a térképen. Így magyar művészek alig jelennek meg olyan helyeken, ahová nemzetközi kurátorok hívják meg a résztvevőket. Ezt joggal érezzük méltánytalannak, hiszen idehaza is sok értékes mű születik, nem vagyunk híján a kiemelkedő tehetségeknek. De ha nem rossz a magyar művészet, akkor miért nincs a térképen? Mielőtt bármilyen összeesküvés-elmélet gyártásába fognánk, és térképhamisítók után kutatnánk, inkább önvizsgálatot kellene folytatnunk. Annál is inkább, mert a reflexiómentesség a magyar művészet legfőbb gyengéje, és ez a művészeti élet minden elemében jelen van: a műkritikától a művészetoktatásig.

A művészekről, a művészetről általánosságban beszélni igen nehéz, a művészetoktatás viszont meghatározott formákban, törvényileg is szabályozott keretek között folyik, innen érdemesebb kiindulni. A művészeti nevelésnek két fő formája van: a vizuális nevelés a közoktatásban, valamint a művészek képzése (szakoktatás), az alapoktatástól a felsőoktatásig. Sokan azt gondolják, hogy az ország művészeti produkciójáért egyedül az utánpótlásról gondoskodó akadémiák, művészeti egyetemek felelősek. Pedig ez nem így van. Az első magyar művészeti akadémia alapítói először a rajztanárképzést indították el, mert tisztában voltak azzal, hogy a művészt akár külföldön is lehet taníttatni, de a magyar közönség tanításához létre kell hozni a hazai tanárképzést. Ők is tudták: művészetet igénylő közönség nélkül kidobott pénz művészképzésre költeni.

A közoktatás feladata, hogy a művészettel neveljék a felnövekvő generációk tagjait, akik között, ha kis számban is, ott vannak a jövő művészei, ideális esetben pedig nagy számban a művészetre fogékony, abból pozitív élményeket, szellemi, lelki energiát merítő jövőbeli „közönség” -- hiszen értük van ez az egész. A közoktatásban folyó rajztanítás hátrányos helyzetű: az énekkel együtt -- egy szülő szavaival élve -- „limonádé tantárgy”-nak tartják. Ezért a közoktatás illetékesei is felelősek, akik képmutató módon, a retorika szintjén nagyon fontosnak tartják a művészeteket, de amikor a gyakorlatra kerül a sor (óraszámok elosztása, anyagi támogatás a szertárakhoz, rajzteremhez), kijelentik, hogy ezekről az egyes iskolák döntenek. A nemzeti alaptanterv végrehajtásának ellenőrzése központilag nem megoldott. Így akadnak középiskolák, ahol a törvényi előírás ellenére nincsenek rajzórák. De a rajzórák száma az általános iskolákban is olyan alacsony, hogy ott érdemi kreatív gyakorlati foglalkozásokra nincs mód, inkább csak a szelekciót szolgálják. A rajztanárok, annak érdekében, hogy legalább az érdeklődő, tehetségesebb gyerekek kapjanak jobb lehetőségeket, létrehozták a tagozatos osztályokat, később a művészeti alapiskolákat, és a művészeti szakközépiskolák száma is rohamosan nőtt (Műértő, 2009. szeptember).

Csakhogy ez tovább szűkítette a szélesebb rétegek művészethez való hozzáférését. Az általános iskola lelkiismerete ugyanis megkönnyebbült: akit érdekel, az mehet tagozatos osztályba, szakkörbe, művészeti alapiskolába, majd szakközépiskolába, a többieket meg minek nyúzni a rajzolással… Vannak, akik azt hangoztatják, hogy egyes nyugati országokban sincs intenzív művészetoktatás, különösen a középiskolákban gyakori, hogy már csak fakultáció szintjén van jelen. Igaz, de ott létezik gazdag, művelt középosztály, amelynek a gyermekei már otthonról is hozzák a kultúrát. Nálunk viszont a nagy többség kizárólag az iskolában találkozik a művészetekkel. És itt is működik a hátrányos helyzet újratermelése. A rajztanulás költséges dolog, az iskolák többsége ezt nem tudja anyagilag támogatni, a szülők meg még úgy sem. Ez pedig több szempontból is káros: elmarad a jövő művészetre is fogékony közönségének a nevelése, és leszűkíti a művészutánpótlás körét. Hiába tehetséges egy roma származású vagy többgyerekes család sarja, a szükséges eszközöket, a „fizetős” előkészítő tanfolyamokat nem tudja megfizetni. De a vidéki kis iskolákba járó gyerekek is hátrányban vannak, hiszen ott nincsenek is előkészítők. A sokszínűbb művészet kialakulását segítené, ha a művészek különböző szociális, kulturális hátterű emberek lennének, akik eltérő élményanyagból táplálkoznak.

A belterjességet fokozza, hogy kevés a felsőfokú művészetoktatási intézmény. Ráadásul ezek tanárai is mind ugyanazon az (egyetlen) Képzőművészeti Főiskolán végeztek, ugyanabban a szemléletben nevelkedtek. A külföldről meghívott tanárok többnyire külföldről hazajött magyar művészek (némelyikük itt végzett). Érdemes felidézni, mennyire kellemesen borzolták művészeti életünket a „vajdások” kiállításai, mert az autodidakták új színt hoztak a hazai művészetbe -- csakúgy, mint az Iparművészeti Főiskolán végzettek (akik később képzőművészettel foglalkoztak), a határon túlról áttelepült magyar művészek vagy a néhány ide származott külföldi művész.

De a legsúlyosabb probléma a művészeti felsőoktatás szemléleti tisztázatlanságaiból adódik. Erősen kétséges, hogy a XXI. században van-e még létjogosultsága a XIX. századi akadémiai rendszer fenntartásának. Ez a mester megfellebbezhetetlen autoritásán alapszik, és mint ilyen, ellentétes a korszerű pedagógiai elvekkel, amelyek a diák- és problémacentrikus tanítást/tanulást helyezik előtérbe, valamint a hallgatók munkájának előre megadott, világos szempontok alapján történő értékelését. Ehelyett maszatolás, homály és találgatás van. A felvételi vizsgára készülők a mai napig nem tudják, mit is várnak (konkrétan) tőlük. Ezért fordulhatott elő, hogy az egyik felvételiző, aki csak 2 pontnyira volt a bekerüléstől, a következő évben már az első fordulóban kiesett (amikor kiszűrik a nyilvánvalóan alkalmatlanokat).

Mivel világos, hogy nincs olyan egyetem, amelyik a mai művészet minden érvényes irányzatát le tudná fedni „mesterekkel”, el kellene gondolkodni egy másik struktúrán. Túl kellene már lépni azon a tévedésen is, hogy a jó művész=jó tanár. Mindenki, aki tanult művészeti iskolában, tudja, hogy van ilyen is, de még gyakoribb, hogy a jó tanár nem feltétlenül a legjobb művész, és sajnos nagyon is gyakori, hogy a jó művész csapnivaló tanár. De a mai mesterközpontú rendszerben ezt nem illik felemlegetni, a mester státusánál fogva megkérdőjelezhetetlen. Sohasem beszélnek kritikusan pedagógiai módszereiről -- ezt még saját kollégái sem szívesen teszik. Így minden cselekedete, a hibái is reflektálatlanok maradnak. Néhány évvel ezelőtt az egyik festőmester osztályában a lányokat és a fiúkat szétválasztotta, külön terembe terelte őket, a lányok mellé pedig felvetetett egy művésznőt tanársegédnek. Ennek okát sem a kollégák, sem az iskolavezetés, de a hallgatók sem firtatták; helyességét meg kivált nem kérdőjelezték meg. Mintha észre sem vették volna. Az ilyen esetek tovább erősítik a reflektálatlan magatartást, ami sok hallgató esetében ott kezdődik, hogy teljesen tájékozatlan a kortárs művészetben -- így nem csoda, hogy saját művészetének sem találja a helyét. Némely év végi bemutatón olyan érzésünk van, mintha a növendékek egy elsötétített teremben próbáltak volna célba lőni.

Ez a reflektálatlanság tovább gyűrűzik a diploma megszerzése után is: pár éve értesítőt kaptunk, hogy a Kogartban Nőművészet munkacímmel kiállítást rendeznek. A meghívón már „A világ tyúkszemmel” ízléstelen szójáték volt a tárlat címe. Ezen -- tudomásom szerint -- a résztvevő nők nem sértődtek meg; munkáikat legalábbis nem vonták vissza a tárlatról.