Az aukció a legtranszparensebb piactér

Ludman Lajos 1983-ban szerzett diplomát a miskolci Műszaki Egyetemen, majd ezt követően informatikával kezdett foglalkozni. A rendszerváltás éveit az egyik legnagyobb európai informatikai cég, a brit ICL alkalmazottjaként a Közel-Keleten, Ádenben töltötte. A kilencvenes években itthon ugyanennek a cégnek a magyar képviseleténél dolgozott, majd Deloitte & Touche-partner volt. A KFKI Holdingnak 2001-ben lett a vezérigazgatója, majd 2006-tól magánvállalkozásba kezdett, jelenleg a Cardnet Zrt. egyik tulajdonosa és elnöke.

Mióta foglalkozik műgyűjtéssel?

A nyolcvanas évek elején először a tárgyak iránt alakult ki bennem vonzalom, sokat jártam például az Ecserire és műkereskedésekbe. Akkoriban el sem tudtam elképzelni, hogy miért vesz valaki festményt, ma persze már azt nem tudom elképzelni, hogy valaki miért vásárol mást. Eleinte kisebb-nagyobb tárgyakat, majd bútorokat vettem. Időközben feltámadt az érdeklődésem a szobrok iránt is, amelyeket a világ különböző pontjairól hoztam haza. A stílusok közül előbb a szecesszió, majd az art deco vonzott. Mindennek révén fokozatosan alakult ki tájékozottságom a műtárgypiacon. Ez a tevékenység nagyon jó volt arra, hogy kikapcsoljon az informatika fárasztó, feszült, gyakran egysíkú világából.

A kezdetektől tudatosan mozog a műtárgypiacon?

Az üzleti életben való jártasság mindig ébren tartja az emberben a racionalitást. Beleivódik a gondolkodásába, hogy minek lehet hosszabb távon értéke, mi lehet jó befektetés. A festménykollekciót XX. századi klasszikus modern művekből kezdtem építeni. Döntően aukciókon vásároltam, de egyéb csatornákon is hozzájutottam alkotásokhoz. Mivel érdekel és szórakoztat a képzőművészet és a műkereskedelem, így az állandó önképzés nem teher. Rengeteget olvasok, folyamatosan tanulok, és megértő, a műfaj iránt szintén érdeklődő feleségemmel, Mártával állandóan kiállításokra járunk itthon és külföldön. Az informatika révén hamar rátaláltam az internetre. Szórakoztat és kikapcsol, hogy a világ aukcióinak anyagát időről időre tételesen áttekintem. Ez egyfajta tájékozottságot és piacismeretet ad.

Külföldön is vásárol?

Igen, elsősorban magyar vonatkozású műveket. Viszonylag régen fölfedeztem magamnak a Magyarországról elvándorolt művészeket. Főként Párizsból gyakran hoztam haza például Szóbel Géza, Csáky József, Hantai Simon és Csernus Tibor munkáit.

A hírek szerint az utóbbi években itthonról sokan figyelik a világ aukcióin felbukkanó magyar vonatkozású műveket, ezért egyre nehezebben és drágábban lehet hozzájutni ezekhez.

Nem nehezebben, de drágábban. Minden mindenkinek elérhető, a nagyobb nemzetközi adatbázisokban pedig megvásárolható szolgáltatás, hogy a megbízó által megadott művészekről és aukciókról automatikusan érkezzenek információk.

Tehát ezek szerint megbízik az aukciókban?

Az emóciókat félretéve el kell ismerni, hogy az aukció a legfontosabb piactér, mert még mindig átláthatóbb, mint bármi, ami nem nyilvános. Hogy a transzparencia felé vezető úton mi, magyarok most hol járunk, az más kérdés, ez egy hosszú folyamat.

Az ön megítélése szerint hol járunk?

Külföldön sok helyen van, nálunk még nincs publikus limitár (írásunk a 14. oldalon

a szerk.). A beadó és az aukciósház között alapvető érdekellentét áll fönn: a beadó a minél magasabb leütési árban érdekelt, míg a kereskedő abban, hogy legyen eladás, akár alacsonyabb áron is, hiszen ekkor lesz egyáltalán jutaléka. Ennek hatására alakult ki a rejtett limit, aminek következményeként ma idehaza kiemelkedően magas a leütési arány. A fentiek miatt ebben nincs semmi álnok vagy ördögi. Meglepő volt azonban számomra, hogy milyen jelentős a bennfentes kereskedelem az aukciókon. A műkereskedelem kultúrája ugyanazon a szinten áll, mint az ország kultúrája általában. Szerintem örülnünk kell annak, hogy nálunk viszonylag fejlett műtárgypiaci infrastruktúra alakult ki, számos aukciósházzal és sok galériával. A környező országokban ez nem mindenhol jellemző.

Idestova húsz éve figyelemmel követi a klasszikus modern művek kereskedelmét. Mi a véleménye, tényleg elfogytak a minőségi műtárgyak az aukciókról?

Meglátásom szerint most éppen túlkínálat jellemzi a piacot. A dolognak van egyfajta ciklikussága a gazdasági viszonyok alakulásának függvényében, hiszen gyakran gazdasági kényszerek visznek a piacra műtárgyakat. Hosszabb távlatokban valószínűleg igaz, hogy a klasszikus modern művek esetében a folyamatosan szűkülő kínálat áll szemben a folyamatosan bővülő fizetőképes kereslettel.

Jó befektetésnek tartja a műtárgyat?

A műtárgyak kínálatának összessége szinte végtelen, ennek a kínálatnak csak egy szűkebb szegmenséről beszélhetünk úgy, mint befektetésről. Számtalan dolog jön létre a világban, amelyet ma műtárgynak neveznek. Más kérdés, hogy a jövő hogyan vélekedik majd róluk. A kvalitásos klasszikus modern mű és a már elismert kortárs alkotás hosszú távon stabil és jó befektetés. Nem annyira likvid, mint a részvény, de valószínűleg sokkal likvidebb, mint például egy ingatlan. A jól kiválasztott műtárgyat biztos befektetésnek tartom, amely megtérül

persze nem feltétlenül látványos módon, pillanatok alatt. A megtérülés mértéke attól is függ, hogyan tud valaki vásárolni, illetve eladni. Ha nem kényszer az eladás, akkor természetesen sokkal jobb üzletet lehet csinálni. A legfontosabb szempontnak tehát a műtárgy minőségét és az eladási kényszertől független áruba bocsátást tartom. A legalapvetőbb kockázatkerülést persze azzal érvényesítjük a műtárgyvásárlásban, ha olyan alkotást választunk, ami tetszik.

Milyen kritériumok alapján válasszon műtárgyat, aki befektetési szándékkal vásárol?

A műtárgy előtörténete, a róla korábban kialakított művészettörténeti és piaci értékítélet mindenképpen meghatározó. Tehát a jó tulajdonosi referenciák, a hazai és külföldi kiállítások, a publikációk, továbbá a ritkaság mind árfelhajtó tényezők. Természetesen a műtárgyak esetében is beszélhetünk marketingről, hiszen azok az események, amelyek a múltban egy-egy műalkotáshoz kapcsolódtak, a mai ember számára mind marketingként működnek. A piac szabályai egyébként egyszerűek: ami éppen elfogyóban van, az felértékelődik, amiből pedig egyszerre sok bukkan föl, az olcsóbbá válik.

Miért kezdett kortárs műveket gyűjteni?

Visszakérdezek: mi is számít kortársnak? Gyűjtőként nem foglalkozom kategóriák felállításával. Például Román György számomra akkor is klasszikus, ha egy 1963-ban készült festményéről beszélgetünk. Az aukciós anyagok tanulmányozása és a kiállítási élmények is nyilván afelé vittek, hogy a XX. század művészetét egyetlen nagy egységként, folyamatként lássam.

Mi befolyásolja a konkrét választásait?

Fontos számomra, hogy egy-egy műtárgy önmagában is megállja a helyét, ne csak a teljes kontextussal a háttérben vagy megfelelő magyarázat után. Nem feltétlenül a művészt akarom látni benne. Számos alkotóval jó viszonyban vagyok, de nem keresem mindenáron a személyes kapcsolatokat, mert azok gyakran zavarják a tisztánlátást. Az azonban számomra sem mellékes, hogy egy-egy művész milyen személyiség. Meggyőződésem, hogy sikeresebbek lesznek azok, akik elkerülik a Kárpát-medencei búsongás tradíciójából következő önsorsrontást, befelé fordulást. Az „agyonitta magát, biztos rettentő nagy művész” sztereotípia hosszabb távon ma már nem piacképes. Úgy gondolom, hogy csak nemzetközileg is vállalható felkészültséggel, karakterrel és művekkel rendelkező alkotóknak adódik arra lehetőségük, hogy a határokon túl sikeressé váljanak.

Hogyan formálódik a gyűjteménye?

A racionalitásom azt diktálja, hogy ne a legfrissebben keletkezett művekkel foglalkozzak. Piaci értékük nyilván azoknak a művészeknek lesz leghamarabb, akiknek a munkái már minden múzeumban ott vannak. Ilyenek számomra például Csernus Tibor, Siskov Ludmil vagy Tót Endre. Az egy-egy korszakot meghatározó alkotásokat keresem. Az évek során összeállítottam egy állandóan bővülő listát azokról a konkrét műtárgyakról, amelyeket szeretnék megszerezni. A listára olyan művek kerülnek, amelyeket a műtárgypiaci kánon ismeretében választok ki. Ezek jelenleg a legkülönbözőbb gyűjteményekben, helyeken találhatók

várom, hogy aukción fölbukkanjanak, illetve ha lehet, utánuk is megyek, hogy megszerezzem őket. Persze időnként nem tudok elég fegyelmezett lenni, és megveszem azt, amibe első látásra beleszeretek. Így került hozzám például az IRWIN csoport egyik műve, amelyet egy külföldi vásáron találtam.

A mai műkritikusok, művészettörténészek által képviselt kánon is befolyásolja a választásait?

Elég nagy szakadékot érzékelek a műkereskedelem és a művészettörténész-szakma között. Ez utóbbi viszonyaiba kevésbé látok bele. Őszintén szólva fontosabbnak tartom azt, hogy a rendelkezésemre álló idő alatt úgy műveljem a szemem, hogy több ezer műtárgyat nézzek meg akár élőben, akár az interneten, mint azt, hogy a műkritikusok interpretációit vagy vitáit olvassam. A kortárs művészeket „meg lehet csinálni”, a marketing itt fokozottan működik. Engem azonban elsősorban az érdekel, mi lesz hosszú távon értékes. Persze már az is kérdés, hogy mit jelent a hosszú táv?

Az a benyomásom, hogy a gyűjteményét elsősorban a festmények és a szobrok határozzák meg.

Igen, és praktikus szempontok is befolyásolnak. Az új médiumok, főként a videó, az installáció, illetve a túlságosan nagyméretű művek döntő többsége számomra nem értelmezhető és nem kezelhető. Ezektől egyelőre óvakodom, gyűjtésüket közfeladatnak tekintem.

Az imént említette, hogy a biztos értékeket keresi. Bekerülhetnek ennek ellenére fiatalabb művészek is a kollekcióba?

A fiatalok közül például Sinkovics Ede, Király Gábor, Gőbölyös Luca, Soós Nóra, Verebics Katalin, Menyhárt Tamás, Könyv Kata és Moizer Zsuzsa munkái vannak a birtokomban.

Hogyan vélekedik arról, hogy egyre több kortárs mű kerül aukcióra?

Ezt nagyon pozitívnak tartom. Sok kortársárverésre lenne szükség a gyűjtők és a piac által már elismert művészek alkotásainak bevonásával, hogy megszülethessenek azok az árak, amelyek a fizetőképes keresletet a kortárs művek irányába húzzák. Ettől jelentős lendületet kaphatna a kortárs műkereskedelem, de maga a kortárs művészet is. A nyilvános eladások azok számára szintén hírértékkel bírnak, akik még nem kortársgyűjtők, és nem látnak bele a rejtett piaci viszonyokba. A világ nagy műtárgypiacain mindez már lezajlott, a nem túl távoli jövőben szerintem itthon is be kell következnie. Korábban azt reméltem, hogy ez a folyamat három-négy éven belül végbemegy. Most, egy sohasem látott gazdasági válságot megélve, amelyet a kortárspiac különösen megszenved, inkább hat-nyolc évre becsülöm ezt az időt. Különösen fontos lehet/lenne az intézményi/vállalati aktivitás, amelyhez nagy szükség volna megfelelő, például az adórendszeren keresztül ható ösztönzőkre. Ezek minden fejlett gazdaságban működnek.

Fejlődött-e, s ha igen, milyen irányba a kortárs műtárgypiac az elmúlt évtizedben?

Mára komoly, nagy kortársgyűjtemények alakultak ki, főleg olyan gyűjtők birtokában, akik hajdan klasszikus modern művek gyűjtésével kezdték. Befektetési szempontból ezeket a kollekciókat tartom a legjelentősebbeknek, mert tulajdonosaik előképzettsége, kapcsolatrendszere, piaci ismeretei a legmagasabb szinten állnak. A jövő szempontjából meghatározó, hogy lesz-e idehaza társadalmi béke és általános gazdasági prosperitás, és hogy a ma harmincas-negyvenes éveiben járó nemzedék gazdaságilag meg tud-e eléggé erősödni, hiszen leginkább ők a kortárs művészet természetes potenciális vásárlói. Úgy tapasztalom, hogy aki most kezd gyűjteni, nagyobb valószínűséggel fordul a kortárs, mint a régi mesterek, vagy akár a klasszikus modern felé. A fiatalabb generációk automatikusan nyitottabbak a mai kor művészetére. Jó esélyei vannak tehát a kortárs-műkereskedelemnek, hosszabb távon sokkal szélesebb érdeklődési körre, stabil fizetőképes keresletre és rendkívüli felértékelődésre számíthat.

Spengler Katalin