2008 őszén a Hermann Nitsch-kiállítás megvalósítása több hónapot vett igénybe, ennek során először éreztem úgy, hogy közel kerültem a nemzetközi művészeti szcénához. Akkor már három éve működtettem a saját galériámat, mégis úgy döntöttem: mozdulni szeretnék. Sikerült felvételt nyernem a londoni Sotheby’s Institute of Artba, és úgy vágtam neki a költözésnek, hogy az egyetlen ismeretségem Nyári István festőművész volt, akihez hosszú évek óta fűzött munka- és baráti kapcsolat.
Még csak két hete voltam Londonban, amikor a téli szezon egyik legizgalmasabb eseménye, az esti impresszionista árverés következett az aukciós naptárban. Egyik professzorunk arra figyelmeztetett, hogy ezekre az árverésekre jegyet kell foglalni; külön ülő- és állójegyeket, amelyekből az ülőhelyeket a vásárlóknak tartják fent. Azt tanácsolta, igyekezzünk, hogy legyen lehetőségünk állójegyet foglalni telefonon. Úgy gondoltam, próbáljuk ki élesben a híres magyar találékonyságot. Kiszaladtam egy piros utcai telefonfülkéhez, tárcsáztam a szükséges számot, és elhadartam, hogy magyar és osztrák gyökereim miatt rendkívüli módon érdekelne az árverés első két tétele, azok a gyönyörű Schiele-rajzok, amelyek megvásárlásához mindenképpen ülőhelyre lenne szükségem. A terv sikerrel járt, így a terem közepéről élvezhettem a legnagyobb show-t, amit valaha láttam. Az aukcionáló szurkálódása a vevőkkel, az ellenállhatatlan charme, ahogy vásárlásra ösztönözte őket, a telefonos licitet tartó alkalmazottak, akik ordibálva, egymást szinte lökdösve próbálták minél messzebbre és magasabbra nyújtani a kezüket, hogy a teremben mindenkit túlszárnyalhassanak – mindez annyira megfogott, hogy abban a pillanatban eldöntöttem: ezt akarom csinálni.
Az aukció után egy vacsorán velem szemben teljesen véletlenül egy, a Sotheby’s kötelékébe tartozó hölgy ült az asztalnál. Próbáltam tőle minél többet megtudni a lehetőségekről, és azt is megmutatni, hogy mennyire szeretnék az este látott varázslat részese lenni. Végül kaptam egy névjegykártyát, és tudtam, ettől kezdve már csak rajtam múlik minden. Az iskola végzése mellett folyamatosan próbáltam megtalálni azt a kaput, amelyen bejuthatok. Májusban kaptam a hírt: várnak interjúra. Egy gyakornoki pozícióról volt szó.
A Sotheby’s álláslehetőségei nem nyilvánosak, jelentkezni csak úgy lehet, ha az illetőt megkeresik, vagy ha valaki, aki már ott dolgozik, személyesen ajánlja. A belépő pedig szinte minden esetben a gyakornoki állás. Nem kávéfőzésre kell itt gondolni, hanem minden olyan munkára, amire a szakértőknek nincs idejük: kutatás, telefonok fogadása, különböző dokumentumok cipelése egyik irodából a másikba. Csupa olyan feladat, amelyek során az, aki ügyes, a cégen belül ki tud építeni magának megfelelő ismeretséget és kapcsolatrendszert annak érdekében, hogy később teljes állást kaphasson. Az interjú során világossá vált: semmilyen jelentősége nincs, hogy Magyarországon én már sok évet töltöttem a műkereskedelemben. Mivel mindig is kifejezetten a modern festészet érdekelt, ezért egy szakértői osztályon képzeltem el magam. Az interjú végén azonban egy olyan részleget ajánlottak lehetőségként, amiről addig nem is hallottam. Megnevezéséből – Valuations Department (értékbecslési osztály) – arra következtettem, hogy a Sotheby’shez beérkező tárgyak felbecslése a dolguk. Hamar kiderült: tévedtem. Ez a részleg – röviden összefoglalva – olyan kiemelt ügyfelek komplex, több kategóriát felölelő gyűjteményeivel foglalkozik, amelyek minimum pár száz, de nemritkán több ezer tárgyból állnak, és az összértékük is sokszorosa egy átlagos magyar aukció teljes forgalmának.
A három hónapos gyakorlatra a nyári időszakban került sor. Már az első napokban rájöttem, hogy a hely, ahova kerültem, és a munka, amit végeznem kell, a lehető legizgalmasabb. Hogyan működik ez az osztály, és pontosan melyek a feladatai?
Az aukciósház egészét nézve a cég szerkezete két fő részre osztható. Az első a szakértői osztályok csoportja – egy ekkora aukciósházban minden kategóriának külön részlege van. Így külön csapat foglalkozik a bútorokkal, egy másik az ékszerekkel, a festészeten belül pedig minden korszaknak saját irodája van. A részlegek mérete mindig arányos az adott kategória fontosságával, piaci részesedésével. Így míg a kortárs vagy a modern művészeti részleg körülbelül 40–40 fővel dolgozik, addig az ezüst árverezésével mindössze ketten-hárman foglalkoznak.
Az osztályok gyakorlatilag külön cégként működnek a vállalaton belül; saját főnökkel, szakértőkkel, adminisztrátorokkal, asszisztensekkel és saját költségvetési igazgatóval. Ezek a részlegek – mint mini-aukciósházak az aukciósházon belül – harcolnak a beadókért, a vevőkért, a plusz kiadásokért (például hogy többet költhessenek virágra, vagy hogy még egy asszisztenst alkalmazhassanak). Persze a „mini” kifejezés humorossá válik, ha arra gondolunk, hogy csak az impresszionista és modern művészetek osztálya 200 millió dollár forgalmat csinált idén nyáron, amely tradicionálisan az év leggyengébb szezonja.
A másik nagy szerkezeti egységbe tartoznak a kiszolgálórészlegek és az olyan osztályok, amelyek az egész rendszer működését segítik elő. Ide tartozik többek közt a marketing, a Business Intelligence (üzleti információszerzés), a katalógusokat tervező és kivitelező irodák, és a Valuations Department is, ahol megkezdtem a gyakorlatomat, és ahol végül több mint három évet töltöttem teljes állásban.
A Valuations Department kiemelt ügyfelek gyűjteményeinek felbecslését intézi – hogy miért nem úgy írom: „végzi”, azt mindjárt részletezem. Annak, hogy befut egy ilyen megbízás, vagy a cég saját ötlettől vezérelve ajánlja fel valakinek, hogy felbecsli a kollekciót, több oka is lehet. Az ügyfelek részéről eladási szándék, biztosítás, adózás, örökösödés; az aukciósház oldaláról maga az információ, illetve bizonyos esetekben a ráhatás. (Régi trükk, amikor a kereskedő felajánlja kliensének, hogy szívesen átrendezi a festményeket a lakásában, hiszen régóta lógnak már ugyanott és ugyanúgy. A művelet végére aztán az egyik kép „véletlenül” kimarad, egyszerűen már nem jut neki hely a falon. „Mi lenne, ha ezt esetleg eladnánk? – hangzik a kérdés. – Szívesen segítek ebben is.”)
A Valuations Departmenten kétféle pozíció létezik: manager és asszisztens. Amikor elindul egy projekt, azt az ahhoz beosztott manager veszi a kezébe. Ellátogat az ügyfélhez, ahol azonkívül, hogy tisztázzák, pontosan mire is van szükség, felméri a terepet: hány műtárgyról van szó, ezek milyen kategóriákba esnek, és így tovább. Ennek alapján lehet összeállítani azt a szakértői csapatot, amely a munkát elvégzi – fotóznak, katalogizálnak és kutatnak, ha szükséges. A manager amellett, hogy a teljes folyamat összehangolását végzi, a helyszínen irányítja és segíti a szakértőket, hogy a végeredmény pontosan az legyen, amire az ügyfélnek szüksége van. Azoknak a kollekcióknak, amelyekkel az osztály foglalkozik, meg kell felelniük bizonyos követelményeknek. Bár nincs kőbe vésve, de darabszámra pár száztól több ezerig, összértékben pedig egytől akár több százmillió fontig terjed a skála. Mint már említettem, minden itt feldolgozott gyűjtemény igencsak komplex, több kategóriából áll össze – hiszen ha csak egy karóra-kollekcióról van szó, azzal általában az órák osztálya is elboldogul, míg egy több részleget átfogó, 10-20 embert igénylő, sok ezer tárgyas, esetleg több országban elhelyezkedő anyag felbecslésére már nincs kapacitása. Ekkor jön a képbe a Valuations Department és az ott dolgozó managerek.
Talán a leírtakból is kitűnik, hogy miért kerültem a lehető legjobb helyre – itt egészében, testközelből láthattam a világ (de legalábbis Európa) legnagyobb kollekcióit. Tevékenységem nem volt leszűkítve egy adott kategóriára, folyamatosan rengeteget tapasztalhattam és tanulhattam, nem is beszélve az utazásról. Vezettem olyan projektet is, amelyben 21 szakértő vett részt, és pár hét alatt öt országot kellett bejárnunk ahhoz, hogy az összes felbecsülni kívánt műtárgyat szemügyre vehessük. A munka élvezete mellett pedig lehetőség nyílt arra, hogy cégen belüli kapcsolatrendszeremet fejleszthessem, hisz míg aki például könyvekkel foglalkozik, talán sosem kerül kapcsolatba más területeken tevékenykedő munkatársakkal, addig én folyamatosan dolgoztam az összes szakértői osztállyal, és különös feladatok esetében a releváns kiegészítő részlegekkel is.
A nyarat tehát itt kezdtem mint gyakornok. Szerencsémre ebben az időszakban sokan voltak szabadságon, így az emberhiány miatt több olyan feladatban is tevékeny részt vállalhattam, amelyekre más esetekben – valószínűleg – nem vontak volna be gyakornokokat. Az itt eltöltött három hónap alatt próbáltam minden lehetőséget megragadni annak érdekében, hogy teljes állásra szerződtessenek. Az év elején elvégzett, egyszemeszteres kurzus után felvételt nyertem a cég mesterképzésére is, így a nyári gyakorlat végeztével szinte azonnal visszaültem az iskolapadba. A cél továbbra is az maradt, hogy a Sotheby’snél maradhassak. (Megjelent a Műértő 2013. októberi lapszámában. Az írás folytatását novemberi számunkban, valamint itt olvashatják)
Kováts Dávid