A válság talán legnehezebb évei vannak most a vásárt negyedik éve vezető Carlos Urroz mögött. Lassan kezd beérni a nemzeti hangsúlytól a nemzetközi jelleg felé mutató stratégiája. A 2010-es év után (Műértő, 2010. április) újra a galeristák tiltakozásától volt hangos a spanyol sajtó. A kortárs művészeti életet is sújtó kulturális adó a maga 21 százalékával (!) elviselhetetlen terhet jelentett a galériák számára, s ezért többen demonstratívan távol akartak maradni a vásártól. Helga de Alvear, a szcéna meghatározó galériása, az El Mundónak adott nyilatkozatában azt is bevallotta, hogy olyan standot akart kiállítani, ahol csak annyi szerepelt volna: „Ha művészetet akar vásárolni, menjen a művész műtermébe, pénzt spórol vele!”
A másfél éves küzdelem végére (melynek során sok galéria távol maradt a nagy vásároktól, mondván: nem tudnák felvenni a versenyt az olaszok 10 vagy a németek 7 százalékos adókulcsával), az ARCO nyitása előtt pár héttel került pont. Bejelentették, hogy a 2012-ben, a kormány által egységesen 21 százalékra emelt kulturális adót a művészeti szektorban átlagosan 10 százalékra csökkentik (különböző adókulcs érvényes galéria és vásárló, illetve művész és galéria között). Alvear is elállt eredeti tervétől és – többek között – a Turner-díj egyik finalistája, Ángela de la Cruz munkáival szerepelt a vásáron, és saját műgyűjteményébe öt alkotást is vásárolt. Ha nem is teljes az öröm, hiszen a többi kulturális terület helyzete (és adókulcsa) nem változott, ez az első lépés, valamint Spanyolország hitelintézeti felminősítése mindenképpen jótékony hatással volt a 33. vásár hangulatára és eladási statisztikájára.
Az ARCO két hatalmas csarnokát körbesétálva sorra köszönnek vissza a Velencei Biennále tavalyi kiállítói: Kimsooja, Joana Vasconcelos, Richard Mosse, az idei vendégországot megjelenítő finn fókusz részeként a land artos Antti Laitinen munkái, de ehhez a vonulathoz kapcsolható a két magyar galéria is, Asztalos Zsolt (Viltin) és Farkas Dénes (Molnár Ani) munkáival. A biennále-brand intézményesítő faktora a vásári környezetben számok formájában is materializálódik. Közben a vásáron nemcsak biennálés művészeket, hanem biennálét is találunk a kiállítók között: a Manifestát, amely standdal és előadással próbálja kihasználni a szakmai és a nagyközönség koncentrált jelenlétét.
Az ARCO a felfedezések vásárának hirdeti magát, s kisebb galériaszámmal, szellősebb elrendezéssel igyekszik a vásári miliőt egy – akár éppen biennálés mintára – megrendezett megakiállítás vizuális egységére cserélni. Idei újítás az egy vagy két művész alkotásaira fókuszáló Solo/Duo szekció – ehhez a 219 galéria közül több mint 60 csatlakozott –, mely szintén ebbe az irányba mutat.
A Focus Finlandot – Finnország koncentrált galériás és intézményi (Kiasma) jelenlétét – Leevi Haapala kurátor koordinálta. Látványos munka volt Kaorina Kaikkonen férfiingekből készült hatalmas pannója a Forsblom standján vagy Jiri Geller színes objekt-csoportja, de a már említett Laitinen-installáció mellett csak Heta Kuchka két nagy videoinstallációja volt igazán emlékezetes. A katonai hierarchiát felülíró Egy fiatalember portréja című munkájában 100 meztelen férfit látunk összezsúfolva egy katonai szaunában, melyben az egyének csak akkor válnak láthatóvá, amikor a forróságot nem bírva elkezdenek – a néző irányába – kifelé szállingózni.
Urroz regnálása óta a külföldi (főleg latin-amerikai) gyűjtők megszólításán volt a hangsúly (nem véletlen, hogy 2015-ben Kolumbia lesz a vendég); a vásár költségvetésének jelentős részét, a 4,5 milliós költségvetésből 1 millió eurót fordítottak erre. Az ARCO-ra több mint 400 gyűjtő érkezett, s kiállítóként a spanyol műgyűjtők 2012-ben alapított szövetsége is jelen volt. Nemcsak a részükre fenntartott látogatói napokkal és ingyen úttal, de számos, kifejezetten nekik szóló programmal próbálják a vásárt számukra megkerülhetetlen eseménnyé tenni. Madridban az ARCO a kortárs magán- és közintézmények szempontjából is a vásárlás időszaka. Elsőre talán tetemes összegnek tűnik a Reina Sofia múzeum 204 625 euró értékű vétele, mellyel gyűjteménye 17 munkával gazdagodott, de ez messze elmarad a korábbi évek költségvetésétől: 2013-ban 318 ezer; 2012-ben 700 ezer, 2010-ben 928 ezer eurót költöttek – tegyük hozzá: ahogy korábban, idén is elsősorban hazai galériáknál.
Nem kezdő gyűjtőknek való, de „biztos” befektetés lett volna az ARCO legdrágább munkája, a Galeria Michael Schultz standján 8,5 millió euróért kínált absztrakt Gerhard Richter-kép. A sztárművészek névsora hosszú: On Kawara, Damien Hirst, Julian Opie, Anish Kapoor és Dan Graham munkái mellett az Yvorypressnél egy 37 példányos, 130 cm átmérőjű fa Ai Weiwei-szobor is a miénk lehetett volna 242 ezer euróért. Miközben a Düsseldorfi Iskola több alkotójának (Elger Esser, Thomas Ruff, Bernd és Hilla Becher) fotómunkái számos standon köszöntek vissza, reneszánszukat élik a könnyen befogadható, óriásira nagyított természetfotók is. A melléjük került piros pontok sajnos igazolják létjogosultságukat – ha máshol nem is, a vásári közegben mindenképp. A művészeti vásárok többségén jelen lévő dekoratív vonulatot emellett a csupán felszínes formajátékokra épített absztrakt geometrikus munkák képviselték. Neonalapú alkotásból sem volt kevés, Dan Flavin mellett számos formai és tartalmi variációban megjelent a térplasztikától a banális üzenetet hordozó (This work is realized when it is destroyed) szövegekig. Vásári környezetben szellemes munka volt Ignasi Aballi múzeumi feliratokat megörökítő fotósorozata, s külön érdemes megemlíteni Karin Sander feladott, bontatlan, DHL-felirattal ellátott csomagjait. A sztárművészek ellenére a legtöbbet fotózott stand minden bizonnyal a T20 galériáé lett, ahol a francia Yann Leto performanszaként napi öt alkalommal sztriptíztáncosnők szórakoztatták a közönséget – amely ezáltal a mű részévé vált – a Congress topless feliratú, bárt imitáló kis helyiségben.
Az ARCO megnyitása előtt többen jósolták, hogy a rendezvény már csak emlékeiből él majd. Urroz lassanként beérő stratégiája a gyűjtők és a latin-amerikai szcéna megszólítására, valamint a vásár új arculata azonban rácáfolt erre. Míg a szatellitek közül a hazai modern és kortárs művészetre fókuszáló Art Madrid kevésbé veszélyes, a kísérletező Just Mad és a fotóra koncentráló Jäälphoto egyre nagyobb figyelmet vív ki magának, de hosszú még az út, amíg igazi vetélytárssá válhatnak.
(Megjelent a Műértő, 2014. áprilisi lapszámában.)
 
Somosi Rita