​Ha csak a statisztikát nézzük, a tízezer fölötti műtárgyforgalom, a több ezer tagot számláló hűséges gyűjtőkör, az aukciók gyakorisága és változatos anyaga jelzi, hogy a főként a magyar grafikára szakosodott Arte Galéria és Aukciós Iroda működése eredményesnek mondható. Vezetője, Marsó Diana – aki korábban a Műgyűjtők Galériájában dolgozott – 1997-ben jól mérte fel, hogy létezik egy olyan, jó ízlésű polgárokból álló gyűjtőkör, melynek tagjai nem tudnak drága festményeket venni, de van szemük és érzékük a nívós műtárgyakra, és ezért szívesen vásárolják az elérhetőbb árakon kínált művészi grafikákat.
Wolf Stubbe, a műfaj legnagyobb szakértője szerint „a grafika leginkább a kamarazenéhez hasonlítható, mert nem olyan, mint egy nagy teret leigázó instrumentum, hanem sokkal inkább a különböző finom szólamok összhangja, amely intim közelséget hoz létre közönségével”. A grafikai gyűjteményeket nem szokás hatalmas kiállítóterekben bemutatni. Tipikus „kabinetműfaj”, ahol a mappákban látható, vagy a falon függő munkák finomságait csendes, koncentrált figyelemmel érzékeli a szemlélő. A jó festők legtöbbször jó rajzolók, és van kedvenc grafikai eljárásuk is, amely egy képi idea előképeként, vagy önállóan, a specifikus tulajdonságok kihasználásával tette láthatóvá a képi mondanivalót. Rubens karakteres vonalrendszere miatt a rézmetszetet kedvelte, Rembrandt a festőibb összhatást lehetővé tevő rézkarcot. Az ilyen nagy alkotók műveit a múzeumok csak rövid időszakokra állítják ki, és elérhetetlenek a mai gyűjtők számára.
Az egyedi kortárs rajzok, grafikák iránti érdeklődés viszont már az 1910-es évektől felerősödött – a sokszorosítási technikák elterjedésének kedvezőtlen hatása miatt. Ezért a párizsi és a berlini műkereskedések, valamint az aukciósházak a grafikai műveket sokszor egyenrangúan kezelték a festményekkel. Sőt mindkét városban létrejöttek olyan művészeti lapok is, amelyek kifejezetten a neves kortárs művészek „eredeti” munkáival jelentek meg a piacon. E műtárgycsoportnak ma is előkelő helye van a nemzetközi műkereskedelemben, ehhez elég a Dorotheum novemberi kínálatát áttekinteni.
Az egyedi grafikai művek gyűjtése, eladása és ezzel megmentése volt az Arte Galéria célja is: „Fontosnak tartom, hogy a gyűjtők az egyedi grafikákat vásárolják, mert ezek ugyanúgy megtartják értéküket, mint a festmények. Az aukciókra ezért igyekszem minél több olyan színvonalas alkotást kiválasztani, amelynél szinte mindegy, ki az alkotója” – nyilatkozta Marsó Diana az alapításkor. Noha a galéria kezdetben főként a két világháború közötti művekre fókuszált, az élet úgy hozta, hogy számos olyan hagyaték került oda, amely túllépte ezt az időbeli korlátot, sőt a szigorú műfaji határokat is. Így került kalapács alá például a Dési Huber Istvánné tulajdonában lévő grafikai munkák mellett számos fotó és fontos kordokumentum, valamint olyan tárgyak, amelyek nemcsak a művészt, hanem barátait és környezetét is bemutatták. Hasonló jellegű volt az Ortutay-hagyatékot vagy a legendás Józsefvárosi Galéria kiállításainak szerteágazó tevékenységét láthatóvá és értékelhetővé tevő aukció is. Utóbbit feldolgozásáig a galéria egykori vezetője, Fajó János őrizte meg az utókor számára. Egy szakmailag igényes aukciósháznak gyakran kortörténeti nyomozást is folytatnia kell, ha egy-egy műalkotás eredetiségét, keletkezését homály fedi. Olykor maguk a feledékeny művészek is megnehezítik a munkát, mint az Dési Huber esetében is történt, amikor a nyomólemezt a nyomdában felejtve számos példányt „hozott forgalomba” egyik munkájáról.
A decemberi aukción a magyar éremművészet kínálja magát, többek között Beck Ö. Fülöp műve, amely egy fotóművészeti díjazás alkalmára készült 1911-ben, valamint Goldmann György és a két világháború közötti éremművészet mestereinek munkái. Mellettük az ötvösművészet és a fémművesség megújítója, Percz János számos játékos szobra is kalapács alá kerül. Lesz az anyagban néhány ismeretlen, New Yorkból hazakerült fotó és egy XIX. századi üvegnegatív-gyűjtemény, utóbbi a rózsadombi táj és néhány csoport tagjainak képét is őrzi.
A körülmények tehát rákényszerítik a műkereskedőt, hogy figyelembe vegye az egyre szűkülő műtárgykínálatot és a gyűjtők speciális érdeklődését: ezért Marsó Diana más műfajokra is kiterjeszti az eddig szigorúan papír alapú műalkotások körét.
(Megjelent a Műértő 2015. december-2016. januári lapszámában.)
K. Á.