Szépfalvi Ágnes rendszeresen szerepel külföldi kiállításokon, itthon legutóbb a Bartók 32-ben és a Karton Galériában láthattuk munkáit, jelenleg a Miskolci Galériában van tárlata. A müncheni Galerie Christa Burger képviseli, s így a filmes és a festői látásmódot ötvöző életművének alakulását leginkább a műtermében járva követhetjük nyomon. Dacolva a festés és a szavak összeférhetetlenségéről szóló klisével, Szépfalvi Ágnest az alkotófolyamatról, a festészeti gondolkodásmódról, az alkotó ember helyzetéről kérdeztem.

Festményeiden filmjelenetekre ismerünk rá, de nem ready made-ként kisajátítod, hanem képi forrásként használod azokat. Azt értem ez alatt, hogy a festés során nem csupán kiemeled őket a kontextusukból, hanem a felismerhető, konkrét film-stilleket az újrafestés során kimozdítod, megeleveníted. Képeid "ismeretlen" jelenetei is filmes beállításként értelmezhetők, mondhatni filmszerű élményként működnek. Vizuális kultúránkat áthatja a filmes látásmód, a mozi, mégis megkérdezem: miért épp a film?

Mert a filmjelenetek hasonlítanak az életem jeleneteire. Egyfajta naplót írok a képeimmel, és mivel saját életemnek nem lehetek a "paparazzója" – azaz nem fotózhatom az épp történteket, nem dokumentálhatom saját jelenlétemet – a filmes fotók a legjobb forrásai a munkáimnak. Előfordul, hogy "újravágom" az adott filmjelenetet, azaz a magam történetére alakítom. Szerintem a film úgy működik, mint a mese: beszűrődik kollektív tudatalattinkba, ugyanakkor élet-makettként is felfoghatjuk, vagyis tömörített időben játszódó életként. A mozgókép nézése közben lelki mozgásfolyamatokon megyünk keresztül, érzelmileg és hormonálisan sok minden történik a testünkben, miközben egy helyben ülünk. Vagyis nem pusztán látjuk, hanem pszichénkkel, lelkünkkel meg is éljük a filmeket. Talán ez játszódott le régen a görög színház előadásai és a mesélés alatt: egy lelki folyamat közösségi megélése.

Lehetnek-e a filmes történetek a mi történeteink? Nem hátráltat, hogy a filmes történetek és szerepek megformálásában sokszor kiüresedett klisékkel, megmerevedett mintákkal szembesülünk?

Abszolút lehetnek a mi történeteink. Átszövi a valóságot az elmesélt, mesterségesen teremtett világ. Az életem pillanatai sem valóságosabbak a teljesen átélt filmnél. Mágiának nevezhetjük ezt, mert az. Észrevettem, hogy azok a festményeim fogják meg leginkább az embereket, ahol a filmes szüzsén keresztül sikerült közel jutnom olyan jelenségekhez, ami nekem a leginkább fájt, a legmélyebben érintett. Ráadásul engem nem a tipikus, hanem az ambivalens történeteket sejtető képek érdekelnek. Sokkal inkább a jól ismert ábrázolási minták és típusok mögötti sejtelmes, titokzatos "tér" vonz. Ezért is izgalmasak számomra a stand-fotók, amik a megkonstruált film mögötti térbe vezetnek minket. Egy, a színészek instruálását is dokumentáló fotográfián sokszor elevenebben manifesztálódik egy kétértelmű és összetett érzelmi szituáció, egy rejtélyes történet, mint magában a filmben. Kimondottam szeretem azoknak a filmeknek a jelenetfotóit, amelyeket még nem láttam, így a kész, rendezői változat egyáltalán nem befolyásol, és nem is érdekel.

Folytatás >>