Egy év alatt sok minden megváltozott Madridban az ARCO (hivatalosan: ARCOmadrid) körül. A város -- a nemzetközi vásárok környezetében megszokott, erre a hétre időzített -- extra kiállítási kínálata jelentősen veszített attraktivitásából. Kétélű dolog ez: úgy is lehet értelmezni, hogy az ideutazók így több figyelmet és időt szentelhetnek az ARCO-nak, de az is bekövetkezhet, hogy ezzel a csökkentett üzemmóddal Madrid -- mint „évi rendes” februári szakmai-turisztikai úti cél -- veszít vonzerejéből.
A hivatalos értékelés szerint egyelőre az első forgatókönyv érvényesült: idén ugyanúgy 150 ezer látogatót regisztráltak, mint tavaly. (Akkor hatról öt napra rövidítették a nyitva tartást, ez nyomban 32 ezres visszaesést jelentett, ami a 32 eurós standard, illetve a 21 eurós diákjegyek átlagát véve hozzávetőleg 830 ezer eurós bevételkieséssel járt.) De amit most fontosabbnak ítélnek: a két szakmai napon több érdeklődőt számláltak meg (hogy mennyit, arról a www.arco.ifema.es nem közöl adatot), mint 2010-ben. A rövidebb és 9000 négyzetméterrel kisebb (de így is 38 550 négyzetméteres) vásár a résztvevő galériák (26 országból 197, köztük 75 spanyol) számára némi költségcsökkenést, az ideutazóknak pedig némi energiamegtakarítást jelenthet. Ez is egy elem abban a küzdelemben, amely az utóbbi néhány évben az ARCO fennmaradása és presztízsének megőrzése körül zajlott.
A kettős válság -- a globális pénzügyi (és következményeképpen a műkereskedelmi) krízis, valamint a madridi vásár önnön koncepcionális és strukturális problémái -- meg az ezekre ráépülő retorika 2011-re elsodorta az ARCO művészeti igazgatóját, Lourdes Fernándezt. Utódja, Carlos Urroz növénytani metaforája szerint „a gyökerek megerősítése érdekében” tartalmi szempontból is „visszanyesték” a rendezvényt. Ami működött, megtartották, ami nem (videó, performansz, digitális művészet), eltűnt, bizonyos elemek pedig (nem fejtette ki, mire gondol) még „megfigyelés” tárgyát képezik. Nem sok jót ígér ez a „vendégszcéna” projektnek sem (idén, a sokadik csalódást keltve, a tavalyi Los Angeles-i fellépéséhez hasonlóan motiválatlannak tűnő és jelentőségéhez képest kint, a városban is alig észrevehető Oroszország nyolc galériája töltötte be ezt a szerepet), mert Urroz szerint nem kell mindennek a vendégország körül forognia. Az új igazgató a vásár „magjára”, lényegére kíván koncentrálni: az ARCO mindenekelőtt műkereskedelmi esemény, és „nem fesztivál vagy bármi efféle”. Ez egyenes beszéd: a valóban egyre anakronisztikusabb, a kiállítás- és biennáleipar kurátori koncepcióinak torzóit mutató, előbb felsorolt vásáregységek után feltehetőleg kevesen hullatnak majd könnyeket. Az ilyen termékek előállítására és fogyasztására ott vannak a nagy múzeumok, a biennálék és a közönségtömegek, értékelésükre pedig a gondolatipar szakmunkásai. Urroz szerint tehát a vásár legyen tisztán a bizniszé; a vele kapcsolatos releváns vélemények megfogalmazására a piaci elemzők és marketingstratégák hivatottak. Az átstrukturálódott szakmai elit meghívottai számára pedig továbbra is rendelkezésre áll az Experts Forum (a Szakértők Fóruma), ahol a régi és újsütetű kánonformálók, a nonprofit és az üzleti szféra, a közintézmények és a privátszektor jeles képviselői cserélhetnek nyilvánosan eszmét. A komolyabb networking terepének az előzetes regisztrációhoz kötött Professional Meetingek „forró témák” (vö. művészeti életünk aktuális kérdései) körül forgó zártkörű vitadélutánjait szánták.
Fokozatosan háttérbe szorul az ARCO tömegrendezvény- és fiestajellege, a prioritások a virtuális kommunikációra és az innovatív kereskedelmi tranzakciókra, a gyűjtői bázis szélesítésére irányulnak. Idén a vásár (okostelefonra is alkalmazott) netes elérhetősége ugrásszerűen fejlődött (Facebook- és Twitter-jelenlét, digitális belépővásárlás, katalógus, ingyenesen letölthető guide). És Urroz ötlete alapján bevezették a First Collector szolgáltatást, amely ingyenes vásárlási tanácsokkal látja el az e-mailben jelentkező, még tapasztalatlan, első műtárgyukat megvenni szándékozó gyűjtőket. A preferenciákat és az anyagi lehetőségeket tisztázó személyes konzultációt követően a vevő számára összeállítják a vásár csaknem áttekinthetetlen kínálatából a számításba jöhető műtárgyak listáját. Az akcióban az információkat rendelkezésre bocsátó galériák is térítésmentesen vehetnek részt. Mindazonáltal az üzlet megkötése egyik félre nézve sem kötelező. A szolgáltató cég költségeit az ARCO állta.
A véleményformáló galériák és a trendalakító gyűjtők (idén 150 nemzetközi gyűjtőt hívtak meg) kegyeit kereső és minőség szempontjából az ART Basel babérjaira törő vásárról nehéz átfogó „szakmai” véleményt alkotni. Tegyünk egy próbát: induljunk el a két hangárban tetszőleges irányba, és ragadjunk ki egy jelenséget az első benyomások közül! Én a giccset választottam; „adta magát”, mert az ízléstelen, hatásvadász művek és felhígított „reprízek” nem mindennapi változatosságban voltak jelen (részletes elemzésük egy Giccs a kortárs műpiacon című írás témája lehetne). De be kellett látnom, hogy ettől kezdve figyelmemet a giccsekre összpontosítom, giccsre vadászok -- és hajlamos vagyok az alkalmi gyűjtést valamiféle tendenciaként értékelni. Ugyanez történne, ha a geometrikus festészetre (szürrealista objektekre, papírmunkákra, kőszobrokra) vagy a társadalmi érzékenységet (konceptualitást, erotikát, személyességet) mutató művekre fókuszálnék. Néhány éve még meg lehetett kísérelni -- a bevett esztétikai-művészettörténeti erudícióval felvértezve -- trendeket tetten érni egy vásáron, ám annak mai mutánsa, a kontrolláló szaktekintélyek kezéből kicsúszott XXI. századi művészeti hipermarket totális árukínálata esetében ez reménytelen fontoskodásnak tűnhet.
A kitartó látogató mindazonáltal felfigyelhet bizonyos művészek professzionális képviseletére, több szereplő együttműködésén alapuló pozicionálására. Idén Daniel Canogar volt az ügyeletes „helyi kedvezményezett”. Fény- és hanginstallációit nemcsak a vásár több pontján lehetett látni, hanem a városban is, három egyéni kiállításon. De zavarba ejtő bőségben találkozhattak a vásárlók Ignasi Aballi kimerülő invencióról tanúskodó konceptuális szövegkollázsaival, Daniel Verbis egyre blöffgyanúsabb plasztikus táblaképeivel és Carlos Aires hanglemezből kivágott, önismétlő marionettalakjaival is. Új, lépten-nyomon felbukkanó kedvencek (s egyúttal giccsvadászatom eredményei) Jordi Alcaraz dekoratívan nyomorgatott üvegkompozíciói és Bernardí Roig neoncsövekkel megtűzdelt rémséges figuratív szobrai. Több standon feltűntek Jessica Stockholder installációi is, kár, hogy a Retiro parkban álló csodás Kristálypalotában rendezett egyéni kiállításába nem fektetett különösebb energiát. Aki láthatóan bírja szusszal: Carlos Garaicoa. Az ARCO-n és Elba Benitez városi galériájában bemutatott kiállításain nem tett semmilyen engedményt; érzékeny papírmunkái és mini érmeobjektjei ugyanazt a koncepcionális összetettséget képviselik, mint filmjei és installációi.
És végül a magyar részvételről: a vásáron először szereplő VILTIN az Opening szekció 19, nyolc évnél nem régebben működő galériája között kapott helyet. Standja felkeltette a sajtó, több kurátor és gyűjtő figyelmét is, és Tibor Zsolt két munkáját sikerült értékesítenie. Az általános programba került Knoll kínálatában lévő magyar művészek közül Nemes Csaba művei keltek el. (Madrid, február 16--20.)
Andrási Gábor