Előkelő francia társaság gyűlt össze idén május végén a Rippl-Rónai Múzeum kiállítótermeiben: a házigazda festőnél, a magyar nabinál vendégeskednek barátai, jó ismerősei festői pályafutásának abból a tizenhat évéből, amit Párizsban töltött és amit saját maga is a legértékesebbnek tartott.

„Ez az az idő, melyben teljesen átadtam magamat a legszebb gondolatoknak, s a legideálisabban felfogott művészetnek…” A névsor imponáló: Gauguin, Paul Sérusier, Toulouse-Lautrec, Odilon Redon, Aristide Maillol, Pierre Bonnard, Edouard Vuillard, Paul Ranson, Ker-Xavier Roussel, Eugéne Carriére, Maurice Denis és a skót barát, lakótárs, James Pitcairn Knowles képviseltetik magukat a közös évekből származó művekkel, megteremtve azt a közeget, amelyben Rippl-Rónai korai művei is egészen másként értelmezhetők, mint mondjuk a magyar kortársak, vagy még inkább elődök képei között.

A nabi héber szó, magyarul prófétát jelent, de ami Párizsban sikerülhetett a nabiknak (nekik sem jutott persze széles körű elismertség), az első nekifutásra nem sikerült Rippl-Rónainak – vagyis az új festészet prófétájának lenni saját hazájában. 1902-es, Merkur palotabeli budapesti bemutatkozása a hazai kritikusokból nagyon erős ellenérzéseket váltott ki (még Lyka Károlyból is!), és még a mostani kaposvári kiállításon szereplő Rippl-Rónai-képeket nézegetve is könnyű felfogni, mi döbbenthette halálra az akkori közönséget. Nagyon másképpen voltak szürkék és barnák Rippl képei, mint mondjuk az akkoriban nemzetközi sztárnak számító Munkácsy-opusok, nehéz volt meglátni azokban a derengő portrékban, síkszerű kompozíciókban a mesterségbeli tudást, úgyhogy rögtön lehetett is támadni a messziről visszajöttet, hogy majmolja a kintieket. Most legalább – ha leginkább csak grafikák segítségével is – láthatjuk, kiket „majmolt”, illetve láthatjuk, mi volt az az egyéni íz, amit Rippl-Rónai magyar nabiként jelentett ebben a párizsi körben.
Szerző: T.T.
Folytatás >