Láttunk már igazán sikeres, felívelő szakaszokat, válság közeledtét és a gödör legmélyét. Amit még nem láttunk, az a nyílt és személyeskedésektől sem mentes vita az aukciós tételekről, blogon, közösségi oldalakon, hogy a vélemény és az ellentét még véletlenül se maradjon a magánügy vagy a szűk szakmai diskurzus szintjén.
Ha egy tétel valódisága – kellőképpen megtámasztva tényekkel és szakmai indokokkal – kétségbe vonható, azt nyilván érdemes szóvá tenni. De vajon mennyire szolgálja a kétes helyzetek tisztázását, a vevők és az eladók bizalmát, ha egy aukciósház kommunikációs stratégiáját, a kikiáltási árak megállapítására vonatkozó politikát, a művek címadását alázzák, utólag pedig a vevők ízlését minősítik, ráadásul ha a piac szereplői – kereskedő vagy egy másik ház szakértője – teszik mindezt? A legutóbbi december leginkább erről szólt: szópárbajról, támadásról, magyarázkodásról, az árverések előtt és után egyaránt. Ötletek nem születtek a hazai műtárgybírálati rendszer rendbetételével kapcsolatban, csak ország-világ számára vált világossá, hogy ki kivel rúgta össze a port véglegesen.
A Stuart Little-sztori Berény Róbert Hollywoodból előkerült műve (Alvó nő fekete vázával) kapcsán többek érzékenységét is sértette. Holott jelentkezzen az a kereskedő, aki ilyen esetben ne használná a történetet a tétel reklámozására. A nemzetközi média szereplői nyilván nem dilettáns sajtómunkások, ha ráugrottak az eseményre. Sosem tudjuk meg, hogy mennyit ért volna a festmény Hugh Laurie (lásd még Doktor House) twitterbejegyzése és a megtaláló-berényista Barki Gergely élő bejelentkezései nélkül. De nem is érdekes, mert ez a kép már örökké „az” a kép lesz, tehát a mindenkori árazása figyelembe fogja venni a 2014-ben hozzárendelt történetet. Most 70 millió forint volt az ára, vagyis becsértéke közepén kelt el. (Ha hinni lehet a városban terjedő híreknek, akkor a kép itthon marad, a vásárló magyar gyűjtő.)
Mivel Berény és kalandja az állami gondozásból kimentett egérrel erősen magára vonta a figyelmet, egyben el is terelte az árverés többi tételéről. Így minden, kifejezetten magas leütési ár, meglepetést okozott. Az egyik ilyen Egry József Viharos öböl című olajképe volt, 16 millióról indítva 61 milliós eredménnyel, feltehetően a legmagasabbal, amit Egry bármelyik művéért valaha kifizettek. A történet itt nem annyira hollywoodi, ellenben érdekes a művészettörténet számára: a művész Szél című kompozícióját festette át, pontosabban módosította Viharos öböllé, márpedig igen ritkán fordul elő, hogy valaki az egyébként már kiállított művével legyen elégedetlen, és alaposan hozzányúljon. A Szél 1936-ban még létezett, a Viharos öbölként jegyzett változat 1939-ben került a közönség elé.
Scheiber Hugóé megint csak másik történet: a tavaly év végén megjelent monográfia és a kapcsolódó felvezetés megpróbálta újrarajzolni a művészettörténet által lesajnált, a gyűjtők és a hamisítók által olyannyira kedvelt művész imázsát: az ismert toposzok hangsúlyozásával (szegény, szivarozó, hedonista kisember) és az életút új nézőpontokból való áttekintésével. A konkurencia kötete magas labdát adott Virág Juditéknak az Önarckép színes háttér előtt című festmény elárverezéséhez, mivel a szerző (Molnos Péter) ezzel a művel (is) igyekszik Scheiber helyét „a legnagyobb magyar festők között” kijelölni. Kétségtelen, hogy ez a kép „extra” az életműben, ám igen sok festőből kellene a legnagyobbaknak azt a listáját összeállítani, amelybe az eredendő tehetségét a szó szoros értelmében aprópénzre váltó Scheiber is befér. A 14,5 milliós leütési ár is „extra” volt.
Czóbel Béla szentendrei életmű-kiállítása alapvetően nem befolyásolta a termékeny művész piacát, hacsak úgy nem, hogy a tárlat kapcsán került először Magyarországra egy korai vászna, a Csendélet az ablak előtt. A festmény pontos datálása is problematikus, ahogyan Czóbel életében maguk az 1910-es évek, a kényszerű otthonváltoztatásokkal. Annyi azonban bizonyos, hogy a mű 1918-ban már hollandiai magángyűjteményben volt, és onnan érkezett a kiállításra, majd az árverésre. Leütési ára 24 millió forint lett, meghaladva becsértékét, de hát korai Czóbelt elvétve találni csak a piacon. Ugyanennyin végzett egy szintén korai ritkaság, mégpedig Kádár Béláé, akinek 1921 körüli olaj Kalapos önarcképe Szobotka Imre kubista korszakát idézi – az igen kevés Kádár-önarcképek egyike.
Mivel a fentiekben nem az egyébként a régi dicsőséget idéző árverés legmagasabb leütési árai, hanem különlegesebb tételei közül válogattunk, idefér néhány régóta esedékes sor Bornemisza Lászlóról, aki az elmúlt néhány évben sikert sikerre halmoz, elsősorban a Virág Judit Galéria árverésein. Az 1910-ben született és 1995-ben elhunyt autodidakta képzőművész életrajza szerint a hatvanas–hetvenes években leginkább külföldi kisgalériákban és a Képcsarnok Vállalat termeiben állította ki groteszk, meseillusztráció-szerű képeit, amelyekből sokáig egyetlen darab sem volt látható, mostanában pedig rendszeresen feltűnik szezononként három-négy darab, minden alkalommal a kikiáltási árat messze meghaladó leütésekkel. Ezúttal a Finn mesebeli táj (1974) 360 ezer forintról 1,5 millióért kelt el, ami egészen elképesztően sok a képcsarnoki festők körében; a kisebbik, A tűnő idő emlékei (1975) pedig 550 ezerért lelt gazdára, és ezzel nem kevésbé méltó az említésre. Talán egyszer kiderül, hogy egyetlen hagyatékról és tudatos piacépítésről van-e szó, vagy egyszerűen ennyire divatos ma Bornemiszát vásárolni.
Ritkán szólunk a Virág Judit Galéria kihagyhatatlan Zsolnay-blokkjáról, most mégis muszáj, hiszen két, Rippl-Rónai József által kézzel festett csempeképet is elindítottak. A Csenkey Éva által 1898-ra datált, virágcsendéletet ábrázoló mindkét kerámia ismeretlen volt eddig a szakértők számára.
Gréczi Emőke
(Megjelent a Műértő 2015. februári lapszámában)