Leonardo da Vinci utolsó, még magánkézben maradt képzőművészeti alkotása, a Salvator Mundi tavaly novemberben – jutalékkal együtt – 450 millió dollárért kelt el a Christie’s aukciósháznál, jóval többért, mint amennyit a mester saját kezű műveként csak pár éve azonosított festményért vártak a hozzáértők: a becsértéke mindössze a negyede volt ennek. Az eset, az ár éppen olyan felzúdulást okozott a sajtóban és a szakmában, mint tavaly nyáron Neymar átigazolása a Barcelonából a PSG-be: a szupergazdag párizsi klub katari tulajdonosa 222 millió eurót fizetett a brazil labdarúgóért, kétszer annyit, mint a legnagyobb összeg, amit korábban játékosért fizettek (a francia Pogba egy évvel korábban 110 millió eurójába került a Manchester Unitednak). Nyilvánvaló, hogy egy ilyen összegre reagál a piac, a csapatok ezt követően már csak jóval drágábban voltak hajlandók értékesíteni sztárjaikat, és azóta olyan árak születtek, amelyek ha nem is érik el a Neymar-féle rekordot, de erősen közelítenek hozzá.

A nemzetközi műkereskedelem jelenleg a „Da Vinci-ár utáni” szakaszát éli. A szakértők, szakírók újragondolják, milyen motivációk alapján vásárolhat valaki műtárgyat, és milyen érvek mentén lehet becsült értéket kialakítani: mostantól vajon mi a „sok”, és mi a „kevés”. Ha maradunk a fenti futballpiaci hasonlatnál: megéri-e minden pénzért birtokolni valakit (vagy valamit), lehet-e már önmagában is – további – értéknövelő az, ha valami a legdrágább. És ha igen, akkor talán nagyon is megéri az adásvétel rekordjellegét hangsúlyozni. Így ugyan a műtárgy művészeti értéke háttérbe szorul a piaci értékhez képest, de hát ilyen az üzlet. (A labdarúgó vajon a legjobb lesz attól, hogy a legdrágább?) És még egy felmerülő probléma: a minden korábbi rekordot messze megdöntő árral ettől kezdve arányban lesznek a következők? Egy Da Vincihez képest mennyivel lehet olcsóbb egy Raffaello? Mostantól Raffaellónak (ha lesz a piacon) is biztosan sokkal drágábbnak kell lennie, mint azelőtt?

A magyarországi műkereskedelem (miként a labdarúgás) nem tart itt. De a kis rekordjaink is elképesztők tudnak lenni, és viszonyítási alapul szolgálnak a következőknek. Volt, hogy Csontváry, máskor Munkácsy, Szinyei vagy Gulácsy egy-egy műve volt a minden korábbinál legdrágább, s időnként hatalmasat lépett előre a rekord. Szinyei Merse Pál Parkban című festménye úgy kelt el 70 millió forintért 1998-ban Kieselbachnál, hogy előtte egy 38 millió forintos bélyeg volt a legdrágább hazai műtárgy! Most, decemberben nem volt ilyen őrült emelkedés, bár számos egyéb csúcs megdőlt: a Virág Judit és a Kieselbach Galéria két nap alatt 1,5 milliárd forintról árverezett (vagyis ennyi volt a kikiáltási árak összege), a Virág Judit Galéria forgalma 1,3 milliárd forint volt, és született számos életműrekord, Tihanyitól Aba-Novákig. Tihanyié különösen érdekes, és kicsit kapcsolódik is a fenti gondolatmenethez: az egyik oldalán a párizsi Pont Saint Michelt, a másik oldalán két aktot (Ádám és Éva) ábrázoló vászon 220 millió forintért ment el, ami jutalékkal együtt több mint 260 millió forintjába került a vásárlónak. Ám míg a Salvatore Mundi vevőjét csak pár hét után lehetett azonosítani a nyilvánosság előtt (egy szaúdi herceg az illető), addig a Tihanyi-kép rögvest nyilvánosság elé lépett műkereskedő vevője (az Ernst Galéria) már másnap hangsúlyozta, hogy ez az ár „paradigmaváltást” hozhat a piacon.

Lehet-e egy Tihanyi mostantól 10 vagy 30 millió, vagy azonnal kapott mind egy szorzószámot? Teremthet-e precedenst egy rekord? Hogy mennyiben alakítja mindez a jövőbeni árakat, arra hamarosan választ kapunk: abban a pillanatban, ahogy az első komolyabb Tihanyi-olajképet elindítják egy árverésen.