Már elöljáróban kijelenthetjük: ez a könyv jóval több, mint részletezően precíz falusi, városi, országos, regionális vagy kontinentális régi térképek hangulatos tárháza. Mivel a protestáns lelkészfamília gyakran változtatta lakóhelyét, és Vincent iskolásként is sokszor cserélgette szállásadóit vagy kollégiumait, felnőttként pedig szintén nem tudott megmaradni egy-két évnél tovább egy helyen, az album kéttucatnyinál is több helyszínt vett lajstromba. Azért „csak” ennyit, mert Van Gogh korábbi címeire többször visszatért. A kisfiú szükség esetén akár naponta legyalogolt 20-30 kilométert; felnőttként pár órás erdei alvással olykor két napon át is egyfolytában menetelt. Ha telt rá, delizsánszot (postakocsit) vett igénybe, majd az Európa-szerte rohamosan terjedő vasúti hálózat lett fő közlekedési eszköze, időnként hajóval kombinálva. Nem véletlenül került a kötet borítójára 1888-as festménye egy személyvonatról, az első fejezet elejére pedig az évi rajza egy lovak nélküli postakocsiról, Theo öccséhez írott egyik leveléből.

Akkoriban óránként 50 kilométeres sebességgel közlekedett a „vasparipa”, de ennek ellenére napi négy levélszállítást is lebonyolítottak bel- és külföldre egyaránt, és például a postai lap egyetlen nap leforgása alatt ért az északkelet-hollandiai Hoogeveenből Párizsba. Mivel Vincent szorgalmas levélíró volt, hetente többször írt testvérének, falusi vagy városi utcákról, terekről, templomokról, szélmalmokról és emberekről rögtönzött vázlatok kíséretében, postai csomagként időnként képeket is küldött, családja pedig minden cédulát gondosan megőrzött az utókor számára, úgyhogy manapság mintegy 1300 rajz, 850 festmény és több mint 800 levél az öröksége. Így a família archívumából való iratok, fotók, postai képes levelezőlapok, borítékra ragasztott bélyegek, vonatjegyek, menetrendek, utazási és festékreklámok, szállodai levélpapírok, préselt növények, papírpénzek, lakásalaprajzok és enteriőrök, számlák tömkelege mellett a levéltári kutatások eredményeivel kiegészítve nemcsak térben, hanem időben is szinte naplószerűen követhetjük végig Van Gogh rövid, zaklatott életének kronológiáját.

Van Gogh Atlas borító, München, 2017

Noha a festő gyakori utazásai és hosszabb-rövidebb tartózkodásai földrajzilag Európára szorítkoztak, ám ezek brabanti szülőfalujától a belga bányavidéken át Normandiáig és Provence tengerpartjáig terjedtek, Hága és Amszterdam után Brüsszel, Párizs és London metropoliszairól nem is szólva.

Mindennek kapcsán számos műhelytitokra derül fény. Például hogy a híres párizsi festékkereskedő, Tanguy apó még a gyári tubusok térhódításakor is maga keverte portékáit, ezért szerepel munkászubbonyban Van Gogh 1887–1888-as portréján; a művész pedig úgy spórolt a drága alapanyagon, hogy pigmentek helyett színes pamutgombolyagokkal kísérletezte ki a kolorit összhatását. Lenvászon híján piros csíkos konyharuhát feszített vakrámára, és erre festette kollégája, Charles-Francois Daubigny kertjét 1890-es látogatása alkalmával. 1888-ban egy kabócát skiccelt fel egyik levelének sarkába, egy másik margójára acélkampót vázolt, amellyel festőállványát rögzítette a talajhoz a búzaföldön, a tomboló sirokkó idején. Les Saintes-Maries-de-la-Mer tengerpartján pedig elejtette ecsetjét, így került homok a vászonra. Belga kollégája, Eugène Boch mellképét A költő (1888) címmel örökítette meg, noha az nem írt egyetlen verssort sem. A postás titulusa sem stimmel, mert uniformisban feszítő, szakállas barátja – Joseph Roulin – sosem kézbesített semmit, hanem a küldemények átrakását felügyelte Arles vasútállomásán.

A könyv 2015-ös holland eredetijét Amszterdamban adták ki, a szerzőtrióból Telo Meedendorp és René van Blerk a Van Gogh Museum munkatársa, Nienke Denekamp szabadúszó szakíró. A német változat tavaly év végén jelent meg. (Der große Van Gogh Atlas, Sieveking Verlag, München, 2017, 182 oldal, 400 kép, 29 euró.)