Mélyi József

Kortárs képzőművészeti kiállításra valószínűleg csak nagyon kíváncsi emberek járnak; olyanok, akiket érdekel, hogy mások mit gondolnak életről, halálról, mennyről, pokolról, és ezeket a gondolatokat hogyan fogalmazzák meg a kortárs képzőművészet nyelvén. Alapvetően és értelemszerűen az egyes művekre lehetnének kíváncsiak, de manapság már nehezen választható szét a fa és az erdő, azaz a művek jelentése csak a kiállítás nagyobb kontextusa nyomán bontakozik ki vagy tűnik el. A Műcsarnokban - hasonlóan más nagy kiállítóterekhez - a fa és az erdő kérdése régi probléma, amelybe a kíváncsi néző időről időre beleütközik, azaz: mire figyeljen jobban, a nagy egészre vagy a kis alapegységre? Különösen érvényes ez a kérdés egy olyan kiállítás esetében, mint a leóni MUSAC gyűjtemény bemutatkozása, ahol nem egy név, egy hívószó, egy korszak vagy egy földrajzi egység mentén csoportosulnak a munkák, hanem egy intézmény gyűjteményépítési stratégiája, hatalmas lehetőségei és a benne összpontosuló szellemi energiák alapján.

Így aztán nem meglepő, hogy bármennyire igyekeznek is a kurátorok, hogy leírt koncepciójukba az egész világot bepréseljék, az egyes művek mégiscsak fontosabbakká válnak, mint az egész. „A sokféle nézőpont és megközelítés végül egy egésszé olvad, és láthatóvá válik a Mi Vida húsbavágóan katartikus, jelen idejű üzenete, miszerint az emberiség morális értékei állandóak” - írják a honlapon található ismertetőben, és ezzel több ponton is igencsak messze járnak az igazságtól.

A kiállítás azt is megmutatja, hogy az igazsággal és az üzenettel kapcsolatban valószínűleg az a legjobb stratégia, ha hagyjuk beszélni magukat a műveket. Kiemelkedő művekben ugyanis nincs hiány: Pipilotti Rist mennyezetre vetített, hanyatt fekve nézhető optimista videoinstallációjától Thomas Hirschhorn háborús gócpontokra koncentráló, nagyméretű és pesszimista terepasztaláig a kortárs művészet legjava vonul fel...

Folytatás: http://artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20090519110612