Az elmúlt évtizedek legnagyobb hamisítási botrányának végére került pont 2011-ben, amikor hamis festmények eredetiként történt értékesítéséért hat év börtönre ítélték az agyafúrt és tehetséges Wolfgang Beltracchit. 

   A német hamisító XX. századi mesterek, többek közt Max Ernst, Fernand Léger, Heinrich Campendonk, André Derain, Max Pechstein stílusában festett műveket, többnyire olyanokat, melyeknek létezését a művészettörténet különböző dokumentumok alapján feltételezte, ám reprodukció nem állt róluk rendelkezésre. Ahogy ő fogalmazott: kitöltötte az érintett mesterek életművében tátongó lyukakat. Hamisítványainak a legnevesebb művészettörténészek és a legnagyobb aukciósházak is bedőltek, képei néha még a hamisított mesterek eredeti műveinél is magasabb áron keltek el. Az egyik Max Ernst-hamisítványát még a művész ugyancsak festő özvegye, a nemrégiben elhunyt Dorothea Tanning is eredetinek ismerte el. Az életműrekordot elért, később Beltracchi-hamisítványként leleplezett Campendonk-műről a német-holland mester monográfusa ma is azt vallja: jobb, mint az eredetiek, nem véletlenül fizettek érte 2,9 millió eurót. Bukását végül épp ez a kép okozta, pontosabban a hátoldalára ragasztott, ugyancsak hamisított cédula, melynek a festmény gondosan felépített és persze elejétől végéig kitalált provenienciájának igazolásában lett volna szerepe. Beltracchinak tulajdonképpen szerencséje volt, hogy a bíróság csak 14 hamisítványával foglalkozott, ezek száma ugyanis saját bevallása szerint is meghaladja a százat.
 
     A leleplezés után komolyan csak az általa becsapottak fordultak ellene, a szakma és a közvélemény jó része csodálattal tekintett rá, amiben tehetsége mellett közvetlen, barátságos modora is szerepet játszott. Egyesek szinte hősként ünnepelték, mondván, végre jött valaki, aki bebizonyította, mennyire nem az elvárható gondossággal jár el a műtárgyszakértők és a műkereskedők egy része, hogyan homályosítja el tisztánlátásukat a kapzsiság, a hírnév utáni vágy, a nagy fogás reménye. A tekintélyes német hetilap, a Stern egyenesen festőzseninek nevezte, és öt oldalon keresztül zengett róla sokak szemében visszatetsző dicshimnuszokat. 
Beltracchi négy évet töltött egy olyan börtönben, ahonnan kijárhatott dolgozni, s csak esténként kellett „bevonulnia”. Feleségével és egyben bűntársával közösen ekkor írta meg két könyvben visszaemlékezéseit, és nagysikerű dokumentumfilmet is forgattak róla, melyet Beltracchi – A hamisítás művészete címmel Magyarországon is bemutattak. A bevételekből egyelőre 17 százalékot kap, a többiből összesen 20 millió euróra becsült tartozását törleszti, mely az általa okozott megtérítendő kárt is magában foglalja. Ha minden jól megy, 2017 végére megszabadulhat az adósságoktól – feltéve, hogy a saját nevével forgalmazott képek sikeresek lesznek. A jelek egyelőre erre mutatnak, s noha sok szakértő kételkedik abban, hogy Beltracchi munkái értékálló befektetésnek bizonyulnak, alig győzi teljesíteni a megrendeléseket. Az első Beltracchi-tárlatra tavaly Bernben került sor, ahol valamennyi kiállított munka elkelt, az összbevétel meghaladta a 650 ezer eurót. Második kiállítása október 23-ig még megtekinthető a müncheni Artroom 9-ben, ám annak, aki vásárolni szeretne, sietnie kell, mert a képek melletti árcédulák többségére röviddel a megnyitó után piros pont került. A legolcsóbb, egyedi beavatkozású print 7800, a legdrágább nagyméretű festmény 75 ezer euróért cserélt gazdát. A kiállítás a Freiheit, azaz a Szabadság címet viseli. Ennek első olvasata természetesen a művész élethelyzetére vonatkozik, Beltracchi ugyanis jó magaviseletére tekintettel idén januárban elhagyhatta a börtönt. De van a szabadságnak egy másik, Beltracchi pályájára vonatkozó aspektusa is, hiszen a hamisítás szigorú kötöttséget igényelt, míg saját nevében festve ettől elszakadhat – bár ezt a kiállított képek tanúsága szerint csak nagyon lassan teszi. Egyelőre megelégszik annyival, hogy a korábbi mesterek stílusában alkotott képekbe bevisz olyan motívumokat, melyek leleplezik, hogy az adott mű nem származhat az utánzott alkotótól. Példa erre egy kubista „Picasso” egy olyan város, Montpellier motívumaival, ahol Picasso sosem járt. Jóval összetettebb mű a Campendonk stílusában festett Muszorgszkij-hommage. Az orosz zeneszerzőt Viktor Hartmann pétervári grafikus tárlata inspirálta az Egy kiállítás képei című zongoraciklusának komponálására, s most a zene lett Beltracchi ihletője. De nemcsak Muszorgszkij zenéje: a kép abból a videóból is merít, melyet az angol rockegyüttes, az Emerson Lake and Palmer 1971-ben készített az Egy kiállítás képei című lemezéhez.

    Beltracchi kísérleteinek egy másik iránya két modern mester stílusának összedolgozása, melyben kimutatja a művészek egymásra gyakorolt hatását – például Fernand Léger-ét Oskar Schlemmerre a Tánc a lépcsőkön című vásznon. Egyelőre kakukktojás a tárlaton az a kép, mely felhasznál Max Ernst-motívumokat, de azokat egy Ernsttől idegen környezetbe helyezi. Hogy ez már Beltracchi világa-e, nem tudhatjuk; erre a kérdésre következő tárlatai adhatják meg a választ.
E. P.
(Megjelent a Műértő 2015. szeptemberi lapszámában.)