Bacon, Warhol vagy De Kooning riasztó gyorsasággal nyomja le az aukciós rekordlistákról Monet-t, Renoirt, sőt Cézanne-t és Gauguint. Az idő múlásával mindig együtt jár a gyűjtők generációváltása, az új garnitúra számára már máshol húzódik a klasszikus és a kortárs, a múlt, a közelmúlt és a jelen határa. A műtárgy ára pedig nem következik a korából, hanem elsősorban a tisztelet és a divatosság hányadosával számolható ki. Azért ott még nem tartunk, hogy OrszágLili verje Vaszaryt és Gulácsyt, ám jól látható a félmúlt előretörése a keresett és magasra értékelt műtárgyak között, sőt gyakorlatilag csak itt tapasztalható egyértelmű áremelkedés, míg a klasszikusok ott toporognak, ahol 5-10 éve tartottak. Érdemes megnézni, hogy a gyűjtői választások hogyan osztják fel az időt a múlt-régmúlt-kortárs tematikában, és ezek mennyiben különböznek az egyes műfajokban, régiségtípusokban. A történelem amúgy „megkönnyíti" a felosztást, hiszen a világháború, majd a személyi kultusz időszaka hosszú évekre működésképtelenné tette a magyar kultúrát. A II. világháború természetes választóvonal a régi és az új között, a harmincas évek végéig tartó, majd az 1945-1948 közötti időszak a kultúra minden szegmensében merőben más képet mutatott. Így a képzőművészetben is, ahol az „elfeledett évtizedből" (negyvenes évek) lényegében csak az Európai Iskola és szellemi holdudvarának tevékenysége hozott máig érvényes hatású eredményt. Az ötvenes évek minőséget tekintve érdemtelen vagy legfeljebb kuriózumként érdekes művei egyáltalán nincsenek jelen a műtárgypiacon: még az évenkénti Magyar Képzőművészeti Kiállításokról beszippantotta őket a „köz" (kormányzati és tanácsi intézmények, fővárosi és vidéki pártirodák), míg a seregszemlékről önként vagy kényszerűen távolmaradó művészek többnyire könyv-illusztrációk készítésével igyekeztek életben maradni. A hatvanas évek aktivizálta az Európai Iskola művészeit, és ekkor lépett fel a neoavantgárd- tulajdonképpen itt, a hatvanas évek végén húzódik a félmúlt és a kortárs határa, szigorúan műkereskedelmi szempontból.

Bizonyára a gyűjtők jellemző életkora is meghatározza, hogy a vásárlók általában mit tekintenek réginek és mit újnak. Harmincöt éves kor alatta legritkább esetben lehet komolyan foglalkozni műgyűjtéssel, ilyenkor még sem pénz, sem tapasztalat nem áll az ember rendelkezésére. Alighanem a negyvenes-ötvenes éveikben képesek már és még igazán vásárolni azok, akik hajlandók műgyűjtemény fölépítésére áldozni. Az ebbe a korosztályba tartozók már éltek a hetvenes-nyolcvanas években, és ha mégis a saját korukat választják, akkor a mai, valóban kortárs műtárgyakraköltenek. A képzőművészet mellett a könyv- és kéziratpiac mutat markáns képet, itt jelentkezik olyan bőséges választék, amely alapján jellemezhetjük a gyűjtői stratégiákat, van módunk elkülöníteni a gyűjtői preferenciákat.A teljes kínálat itt lényegesen nagyobb intervallumot hasít ki a történelemből, a régi könyvek kereskedelme 350-400 évet fog át. A magyarországi viszonyok szomorú lenyomata, hogy ez az egyetlen olyan műtárgytípus, ahol valóban vannak régiségek. (Hasonló korú tárgyakat - az „import" régi mesterek és a keleti régiségek mellett - a numizmatika kínál, de ott a komoly értékek között nincsen több száz évnyi választék.) A régiség itt az RMK-t, vagyis az 1711 előtti nyomtatványt jelenti, a „klasszikus" kategóriába pedig a 150-200 éves első kiadások tartoznak. Nem csoda, hogy egy Ady, József Attila vagy Karinthy első kiadás már „újnak számít", és hogy egészen a közelmúltig a Nyugat megszűnte és Radnóti utolsó kötete jelentette az árverésipiac végpontját. Ehhez képest hozott áttörést az 1945 utáni irodalom, de ami az aukciós kereskedelmet illeti, kevés szerző kivételével 1948-nál meg is állt. Az 1949-től 1957-igtartó időszak itt is teljességgel hiányzik a piacról.

Az iparművészeti tárgyak esetében már nagyon oda kell figyelni, hogy érdeklődésre érdemes tételt találjon az ember. Vannak olyan márkanevek, amelyek túlélték a háborút: a Zsolnay, Herend vagy a két Gorka háború utáni munkái lényegesen kevesebbet érnek, mint a korábbiak, de a piacépítés már elkezdődött. A hazai retródivat inkább csak azokra a bútorokra, lakberendezési tárgyakra vonatkozik, amelyek a korabeli motívumokat idézik, de újonnan készültek. Az autentikus, ténylegesen a hatvanas-hetvenes években született tömeggyártású darabok túlnyomórészt a silányság mintapéldái, amelyeket legfeljebb poénből őriz az ember. Az iparművészeti tárgyak (a csillártól a gyertyatartóig) pedig még nem találták meg a helyüket a mai műkereskedelemben, és lehet, hogy nem is fogják.

Lássuk nevekre és számokra lefordítva a fenti megállapításokat. Bálintnak és Gyarmathynak mindig is az ötvenes évek második feléből és a hatvanas évekből fennmaradt művei voltak a legértékesebbek. Ehhez a 10 millió forintos határt is érintő szinthez csatlakozott Korniss hasonló korú műveivel, az utóbbi egy-két évben pedig Anna Margit és Szántó Piroska későbbi korszaka drágult jelentősen. Az aukciósházak által kortársnak tekintett kínálatban Nádler István,Konok Tamás vagy Bak Imre korai, ugyancsak a hatvanas években született alkotásai kerültek az 5 és 10 millió forint közötti tartományba. (Még néhány évvel ezelőtt is szürreális felvetés lett volna, hogy az ilyesmi drágább legyen, mondjuk, a nagybányai képeknél.) Azért lehet tudni, itt-ott hallani privát, aukción kívüli eladásokról; itt esetenként Csernus Tibor korai, pesti korszakának művei cserélnek sok millióért gazdát, de ez nem új jelenség.

Az antikvár piacon nyilván a kéziratok és a dedikált első kiadások ára releváns. Itt a világháború előtt induló (esetleg a Nyugat utolsó nemzedékéhez sorolható), de életművük legjavát ezután alkotó szerzők, elsősorban a kisebb példányszámban kiadott költők jöhetnek szóba. A legkeresettebb és a leginkább drágult szerző egyértelműen Weöres és Pilinszky, és itt említhető még Zelk is. Egy-két év alatt nagyjából tízszeres volt náluk az áremelkedés. Már állandó aukciós szereplők az Újhold körének költői (Nemes Nagy Ágnes, Lengyel Balázs, a költőként induló Szabó Magda,Kormos István). Vas István csak a régi, negyvenes években kiadott köteteivel kelt figyelmet csakúgy, mintSzabó Lőrinc a még korábbi munkáival. Hogy a prózaírók közül is válogassunk: Ottlik és Örkény egy-egylevelével, dedikációjával megmozgatja a licitálókat. Javíthat és ronthat is a szerző piaci megítélésén, gyűjthetőségén, ha termékeny volt. Kassáktól és Dérytől a régi avantgárdot keresik,de az bizony nagyon ritka és drága (egy mezítlábas kötet is százezrekbe kerülhet), Illyés Gyula kötetei pedig továbbra is olcsók, mert rengetegvan belőlük.A Magyar Helikon által az ötvenes évek végén elindított "tízezrek bibliofíliája" mozgalom annak idején annyi eredményt hozott, hogy 800-1000 könyvvásárló lehetett a "korlátozott példányszámú", számozott kötetek birtokosa, és valószínűleg még hosszú évtizedeket kell várni, hogy egy ilyen darab antikvár piaci tényező legyen.

És végül az iparművészet. Gorka Géza 1932-1936 körül, illetve a világháború után készült kerámiáinak árai között nagyjából tízszeres a különbség, természetesen a korábbiak javára. Herendnél és a Zsolnaynál még nagyobb lehet az egyes korszakok közötti árdifferencia, és ez valószínűleg nem is lesz másképpen.Változás csak abban tapasztalható, hogy a régiségek elfogytak, így a hiány a piacra szólította az újabb példányokat. Érdekes volt látni a Polgár Galéria tavalyi Zsolnay-gyűjteményi árverésén a legkorábbi - a szecesszió és az art deco fénykorából származó -, illetve a retró és szocreál tárgyakat együtt szerepelni. A gyűjtők végül a hatvanas évek emlékeiből azokat vásárolták meg, amelyek nem hordozzák látványosan koruk jellegzetességeit, és amelyeket olcsón is meg lehetett szerezni. A szobrocskák közül egyedül a munkásőrpárra akadt jelentkező, míg Elvis Presley és Lenin visszakerült a beadóhoz.

Gréczi Emőke