Hernádi Miklós

Túl a Kossuth-, sőt a Herder-díjon, túl 800 jelentős egyéni és csoportkiállításon, a 70 felé közeledő Bak Imre feleségével, a szintén képzőművész Albert Zsuzsával még mindig ideális alkotói környezet megteremtésén munkálkodik, azért, hogy építészetileg is megnyugtató műtermet, 200 nagyméretű festmény tárolására alkalmas teret, archívumot, irodát és lakást alakítsanak ki.

Az ötvenes években még Gyömrőről jártál be a Képzőművészeti Gimnáziumba reklámgrafika szakra. Aztán a főiskolán már csupa lázadás volt az életed többekkel, így a Zuglói Körbe, majd az Ipartervbe csoportosult társaiddal együtt. Lázadtál már a méreteiddel is...

Az államon kívül akkor szinte senki nem adott pénzt kortárs modern képekért, és az is csak a neki tetszőkért. Legfeljebb zsebkendő-festéssel, kisiparosoknál lehetett pénzt keresni, darabonként két forintot. A képek mérete – valódi piac híján – tisztán szakmai kérdés volt, és maradt egészen máig. (Vagyis a nagy kép ugyanúgy eladhatatlan volt, mint a kicsi, akkor pedig miért ne fessünk nagyokat?) A terjedelmes méretek nálam abból a máig elvezető vágyamból fakadtak, hogy részt vehessek a világban zajló folyamatokban. Már első Nyugatra szabadulásunk során felismertem a kinti múzeumokban, galériákban, hogy a "hard edge", a "color field" festészet nem ok nélkül ragaszkodik a nagy méretekhez. Ahhoz, hogy egy színmező térhatású legyen, bizonyos mérethatárt át kell lépnie. És engem elsősorban a képmezők térhatása érdekelt, ahogy akkor, úgy most is.

A nagy kép anyagköltsége azonban sokszorosa a kicsiének, ez sem tántorított el?

A művészi elképzelésnek elidegeníthetetlen része a méret: én ezt tanultam 1965-ben a stuttgarti Müller Galériában kiállító Frank Stellától és Ellsworth Kellytől. Ha nagyobb lesz az önköltségem, akkor is megéri. Előteremtettem tehát ezt a nagyobb önköltséget tőlem megrendelt könyvcímlapok, plakátok, katalógustervek, kiállítási feliratok bevételéből. Még mindig szívesebben végeztem e párhuzamos, grafikusi feladatokat, mintsem hogy a Képcsarnok Vállalat heti zsűrije elé hordjak holmi kellemes, dekoratív "bilduskákat". Ez ugyanis tudathasadást idézett volna elő bennem. Nem lehet, legalábbis én nem tudok kétféleképpen festeni: egyszer eladásra, egyszer pedig a meggyőződésem szerint.

Ennek tudatában kétszeresen is meglepő, hogy életed során számos "civil" munkakört is betöltöttél.

Öt évig dolgoztam a Népművelési Intézetben, hét évig voltam tördelőszerkesztője egy kulturális hetilapnak, öt évig voltam a Tanárképző Intézet igazgatója az Iparművészeti Főiskolán, ahonnan egyetemi tanárként jöttem el. 53 éves fejjel szabadult fel a teljes időm a festészet számára. De nem bánom a 26 évnyi "civil" életemet, mert csak festészetből semmiképp nem tudtam volna megélni, hiába volt 1992-re már több száz kiállítás mögöttem.

Ráadásul a legrosszabb időben lettél teljes idődben festőművész, hisz épp a kilencvenes évek elején "unt rá" a Nyugat a kelet-európai avantgárd támogatására.

Ezt nem így fogalmaznám. Inkább azt mondanám, hogy ekkorra lett világos a nyugatiak számára, hogy a kelet-európai festők nem "szegény páriák a vasfüggöny mögött, akiket elnyomnak", hanem teljes jogú alkotóművészek, akiknek a munkássága szinkronban van az összes fontosabb nyugat-európai törekvéssel. Vagyis megállnak a maguk lábán is. Ehhez a felismeréshez magyarországi és európai folyamatok egyaránt kellettek. A "szinkronban levés" a nyolcvanas évekre vált nyilvánvalóvá, amikor itthoni szakemberek (pl. Romvári, Néray, Hegyi) és külföldi partnerek (pl. H. J. Müller, D. Honisch, G. Pedit, A. Tolnay) együttműködése révén rendszeresen megjelenhetett a magyar festészet Nyugat-Európában, és az ottani transz-avantgárd vagy a "heftige Malerei", a "neue Wilde" festészet szomszédságában rendszeresen kitűnhetett a magyarok lépéstartása, egyenrangúsága. Az 1986-os Velencei Biennálé magyar pavilonja ezt fényesen igazolta, azóta is rangot adva az ottani magyar bemutatkozásoknak.

Beszéljünk most a képeid áráról!

Folytatás: http://artmagazin.hu/portal/hir.php?idt=20090108190314