A BÁV idén – jogelődeit is figyelembe véve – 240 éves történetének egyik kulcsfontosságú, hatását máig éreztető időszaka a fordulat éveitől a rendszerváltásig tartó csaknem négy évtized. A cég monopolhelyzete sokak szerint a hazai műgyűjtés egyik aranykorát hozta el, mások szerint megtörte a gyűjtés polgári hagyományát, megint mások szerint híd volt a világháború előtti és a rendszerváltás utáni „szabad” műkereskedelem között. Egy biztos, a cég egyszerre volt haszonélvezője és vesztese ennek az időszaknak.
A II. világháború kitörését követően egy ideig még tartottak művészeti árveréseket Budapesten, évente többet is gróf Almásy-Teleki Éva Művészeti Intézete (az egykori Ernst Múzeum) és a BÁV-jogelőd Postatakarékpénztár jóvoltából. Az előbbi még 1944 februárjában, az utóbbi 1943 végén rendezett utoljára aukciót, 1944 októberétől pedig zálogpiaci tevékenységét is felfüggesztette. A fennmaradt iratokból tudható, hogy a háborús évek a műkereskedelem történetének különösen aktív időszakát jelentették. A visszacsatolt területekről éppúgy gyarapodtak a zálogházak és aukciósházak raktárkészletei, mint a menekülésre kényszerülő zsidó családok vagy az itthon maradó, ám a bombázások miatt ingóságaikat féltő polgárok révén. A háborút követően hamar kiderült, hogy tetemes mennyiségű hagyaték, gazdát kereső műtárgy vár a sorsára, ezek kiállításának és aukcionálásának céljából az Ernst Múzeum épületében már az első békehetekben létrejött a Művészeti és Kereskedelmi Intézet, Réthi Zsigmond, Szilárd Vilmos, Rutz Gyula, Grünberger Lajos műkereskedő, valamint Almásy-Teleki Éva férje, Almásy Dénes vezetésével. Az Ernstben az árverések már 1946 februárjában megkezdődtek, a Postatakarék Árverési Csarnoka viszont csak a forint bevezetésétől, 1946 augusztusától rendezett aukciókat a Kinizsi utcában. A Művészeti és Kereskedelmi Intézet utolsó (kilencedik) árverését 1948 októberében tartotta, ez év augusztusában leválasztották a zálogházat és az árverési csarnokot a Postatakarékpénztárról, amit 1949-ben meg is szüntettek, 1950 májusától pedig az árverések is megszűntek.
A megszilárduló szocialista diktatúra alatt a magántulajdonban lévő műtárgyak sorsa a következőképpen alakult: megmaradtak műgyűjtemények a világháború előttről, értékes műkincsek voltak magánkézben, de bezártak a műkereskedések és a kereskedelmi galériák. A régiségpiacot a Teleki térről a város szélére, az Ecseri útra költöztették, az évtizedes tapasztalattal rendelkező műkereskedők üzlet nélkül maradtak. A kivándorlások és a kitelepítések következtében nem kevés műtárgy cserélt gazdát, miközben műkereskedelem gyakorlatilag nem létezett. Az aukciók sora úgy szakadt meg, hogy 1948-ig árverésenként még több ezer műtárgy szerepelt a kínálatban. Az értékes ingóságok két irányba indultak: a zálogházak és a múzeumok felé. A sűrű egymásutánban születő rendeletek igyekeztek megszüntetni a műkereskedelem létalapját. Az 1952-től Bizományi Áruház Vállalat néven működő, nyilvánvalóan műkereskedelemmel (is) foglalkozó céget ingóságok zálogfelvételével és bizományi értékesítésével bízták meg: a BÁV nercbundát és antik ezüstöt egyaránt bevett és eladott. Műtárgypiac tehát nyilvánvalóan létezett, ha nem is így hívták akkoriban. Mivel minden az államé volt, így a kitelepítettektől és az államosított műkereskedésekből lefoglalt értékek (amelyek nem kellettek a „betelepítetteknek”) a múzeumokba, illetve a zálogházak raktáraiba kerültek, a szétszórást pedig ilyen hamarjában nem a legnagyobb szakértelemmel végezték: előfordult, hogy értéktelen dolgok kerültek a múzeumokhoz és páratlan kincsek eladásra. Dacára annak, hogy a háborús veszteségeket a mai napig nem lehet felbecsülni, a maradék pedig az állam felügyelete alá áramlott, még mindig tetemes mennyiség maradt magánkézben, így pedig hiábavaló volt azt gondolni, hogy a műgyűjtés nem létezik többé.
Ettől kezdve csupán egyetlen megoldás akadt azok számára, akik műtárgyat kívántak eladni: a BÁV-hoz kellett fordulniuk – ezt is tették évtizedeken keresztül. Az ötvenes évek feketepiacáról elég kevés fogalmunk van, nyilván nem lehetett számottevő. A BÁV konkurenciától mentesen állapíthatott meg árakat és dönthetett műtárgyak sorsáról, ám maga az üzletág, a műkereskedelem ebben az időszakban mindvégig az éppen csak megtűrt kategóriába tartozott. Gyakorlatilag az a helyzet kényszerítette ki a létét, hogy továbbra is voltak műtárgyak magánkézben. Szakértői a legjobbak közül kerültek ki: az államosított magángalériák és régiségboltok egykori tulajdonosait foglalkoztatták, csakúgy mint a Központi Antikváriumban a bezárt antikváriumok gazdáit. A BÁV-nál kötött ki Rutz Gyula és Szilárd Vilmos – mindketten tagjai voltak az Ernst egykori aukciósházát a háború után egy darabig működtető konzorciumnak, Szilárd szerkesztette és adta ki a húszas években a Műgyűjtő folyóiratot. Ugyancsak a Bizományiban volt ellenőrző becsüs Fränkel József, korábban egy Mária Valéria (mai nevén Dorottya) utcai galéria tulajdonosa, aki a harmincas években kortársként állította ki a Gresham művészeit, majd a hatvanas években klasszikusként árverezte őket. Ezek az emberek bejáratosak voltak a háború előtti gyűjteményekbe, amelyek gyarapodni ugyan már nem tudtak, egy-egy piaci vagy múzeumi eladás révén azonban mégis fenntarthatók maradtak. Hiába hívták ezeket a tárgyakat „ingóságoknak” vagy „használtcikkeknek” az ötvenes–hatvanas években, igazi kincseknek számítottak.
„Ezekbe az üzletekbe (…) az ötvenes évek elejétől valósággal áradtak a fantasztikus holmik, antik bútorok, képek, tükrök, vázák, értékes csecsebecsék, különös kontrasztot kínálva a kopottan öltözött emberek, üresen kongó kirakatok, a társadalom hétköznapjainak agresszív sivársága mellé. Ezekben az üzletekben pompáztak a bőség és a gazdagság rekvizitumai. Kétféle csatornán áramlottak az intarziás szekreterek, empire ülőgarnitúrák, Mária Terézia-komódok, Alt Wien és meisseni porcelánok, kínai vázák e mindent elnyelő boltok raktáraiba. Első és másodkézből. Első kézből régi urak és polgárok adogatták el apránként antik családi holmijukat. (…) A másik csatorna maga az állam volt: a kitelepítettek villáiból, lakásaiból hordták ide az ottmaradt fölösleges holmit. (…) Azok jártak jól, akiket szórakozottságból, vagy derekas útitársi magatartásuk miatt nem taszított ki a hatalom, de azért azt sem felejtették el, hogy milyen egy valódi Chippendale vagy Louis XVI. karosszék. És olcsón felvásárolták a kifosztott villák és polgárlakások bútorremekeit.” Olcsón vett és olcsón adott el a BÁV, vonhatjuk le a következtetést Görgey Gábor Varázsszőnyeg című regényének idézett soraiból. Görgey a „régi urak” leszármazottjaként 1954-ben maga is belefutott egy tudós szőnyegbecsüsbe, akitől csak egy krimibe illő üldözési jelenet után tudott megszabadulni. Ugyancsak BÁV-os élményeiről számol be naplójában Andrássy-Pallavicini Borbála, aki mindössze néhány nappal a forradalom és 1956-os emigrációja előtt kívánta áruba bocsátani néhány képét, szobrát és szőnyegét (amit meg tudtak menteni a barátok a kitelepítés után). Az ő esetében már a feketepiac is feltűnik: miközben a Bizományi boltjaiban az alkalmazottak múzeumi szakember segítségét kérik, megjelennek a „közvetítők”, a névtelen gyűjtők „megbízottjai”, akik ajánlatokat tesznek a műtárgyakra.
A cég két „kincsesboltot” is fenntartott a Kossuth Lajos utcában, illetve a Szent István körúton, ennek ellenére korlátozott üzemmódban működött. Az említett két üzlet kivételével a boltok inkább mellékutcákban kaptak helyet (volt ilyen rendelet!), és többnyire a „használtcikk” elnevezésre jogosan rászolgáló tárgyak kereskedései voltak, mai szóval „turkálók” – igaz, bundákkal és egyéb minőségi ruházattal kínálatukban. A Kinizsi utcai kiállítási és aukciós tereket felosztották kis irodákra, ahová más vállalatokat telepítettek be. Az alkalmazottak összetételét jól jellemző adalék, hogy csak 10 százalékuk volt párttag – ez az arány nagyon alacsonynak számított akkoriban.
A műkereskedelemben 1957-től egészen más időszak kezdődött: egyfelől elindultak az árverések, másfelől nagyobb hangsúlyt kapott és intézményesült a műtárgyexport (Artex, Konsumex), és bizonyos szempontból konkurenciát kapott a cég az 1948 óta működő Képcsarnok Vállalat részéről – igaz, a BÁV-nak nem esett nehezére felülmúlni a kortársak kereskedelmére létrehozott „kistestvért”. Az első aukciókat 1957 őszén tartották, akkor még az Iparművészeti Múzeumban: szeptemberben egy kisebbet, októberben egy nagyobbat. A katalógus bevezetője szerint „kultúrfeladatot” lát el a BÁV azzal, hogy megteremti a lehetőséget az árverésen való vásárlásra. A képkínálat hangsúlya a XIX. századra helyeződött át, a régi bútorok pedig olcsóbbak voltak, mint az újonnan készültek. Az aukciók helyszínei egy ideig változtak, majd a hatvanas évek végétől a MOM adott otthont a programoknak. Kezdetben a figyelem nagyobb volt, mint a vásárlóerő. Ennek a fő oka a félelem lehetett, hiszen a műtárgyak birtoklásának nem volt helye a szocializmus rendszerében. Másfelől még nem állt fel az új vevőkör, amely a rendszerváltásig tartó időszak legnagyobb vásárlóerejét jelenti majd (ügyvédek, orvosok, a művészek jól fizetett rétege), de hiányoztak a megfelelő helyen lévő, hozzáértő szakemberek is. A világháború előtti gyűjtőkörök felszámolásával hatalmas űr keletkezett, amelynek kitöltéséhez időre volt szükség.
A hatvanas évek elejétől fordult meg a trend: fellendült a vásárlókedv, az árak pedig alacsonyak voltak, így olcsón lehetett műtárgyakhoz jutni. Fränkel József a Bizományi Híradó című üzemi lapban 1963-ben leírja: „jelenleg már ott tartunk, hogy a keresletet nem tudjuk kielégíteni. Hiánycikk lett a kép.” A boltokat megszállták a külföldi kereskedők, ezért a cég munkatársai megszervezték a giccsek tömeges exportját, ami jól jött az ország valutaállományának, és „kultúrszempontból jelentős eredmény születik, mert ez az áru kikerül az országból, és nem rontja tovább a közízlést” – állapította meg Fränkel.
A BÁV és a Képcsarnok folyamatos harcban állt egymással, pontosabban a Képcsarnok folytatott reménytelen küzdelmet, mert közel sem tudott olyan nyereségessé válni, mint a Bizományi. A kortárs művészet mecénásának és műkereskedőjének kijelölt cég magának követelte az élő művészek alkotásait – és ne felejtsük el, hogy az első nagy egyezkedés idején, 1955-ben még élt Czóbel, Szőnyi, Glatz, Rudnay, Pór, akiknek a korábbi művei már akkor is klasszikusnak számítottak, és ezért jól fogytak a műkereskedelemben. A BÁV működését zsűri nem korlátozta (a múzeumi szemle más célt szolgált), és mivel a Belkereskedelmi Minisztériumhoz tartozott, a piaci szemlélet terén is jobban megállta a helyét – a művelődési tárca alá rendelt Képcsarnokkal ellentétben. A Népköztársaság útján 1964-ben megnyílt a BÁV és a Konsumex közös boltja, és a BÁV idővel átvette a Képcsarnoktól az 1969-ben indított folyóirat, a Műgyűjtő patronálását – majd 1975-ben a ráfizetések miatt megszüntette a lapot.
A Bizományi története az 1970-es évektől már ismertebb, a ma is aktív gyűjtők közül sokan már a MOM-ban is licitáltak. A jubileum kiváló alkalmat kínál a cég és jogelődei történetének áttekintésére, megírva ezzel a hazai műgyűjtés történetének egyik fontos fejezetét. A teljes história Koltai Gábor, Rácz Attila és Rózsavölgyi Andrea munkájának eredményeként jelenik meg a közeljövőben.

Gréczi Emőke
Megjelent a Műértő 2013. szeptemberi lapszámában