1967-ben bekövetkezett halála előtt 25 évvel volt az utolsó önálló kiállítása. Bár korának legkiválóbb írói és művészeti kritikusai méltatták műveit, monográfia sosem született róla. Most pedig egyszerre tekintélyes, reprezentatív kötet tárgyalja Sassy Attila (1880–1967) művészetét. Egy alkotói pálya efféle hullámzó megítélése csemege a tudománytörténészek számára, hiszen kirajzolódnak belőle a változó művészettörténeti kánont mozgató erők: általános korízlés, világnézet, piaci hatások. Sassy megítélésének ambivalenciája már egyik kései méltatójának, Szíj Bélának is feltűnt. A Művészet című lapban Baki Miklós álnéven Sassyról hosszabb értekezést publikáló történész egyike volt azon keveseknek, akik a szecesszió fogalmát bevezették, és stílusát ismét kedveltté tették a szakma és a közönség körében. Szíj egy letűnt irányzat képviselőjeként méltatta Sassyt, aki a korai sikerek után pályája nagy részét légüres térben töltötte, tragikuma épp makacs kitartásából eredt.

     Sassy első és mindent elsöprő sikerét 1909-ban megjelent grafikai albumának, az Ópium-álmoknak köszönhette. Egy szecessziós grafikus azonban aligha érdemelne ki egy efféle csinos kis monográfiát. Festővé, mi több, divatos és termékeny festővé kell tenni őt ahhoz, hogy beálljon mögé a magyar műkereskedelem olyan meghatározó alakja, mint Kieselbach Tamás. Sassy újrateremtésében legfőbb partnere ezúttal a hazai századforduló magyar művészetének, s azon belül a korszak grafikájának elismert szakértője, Gellér Katalin. A szerző nagy tapasztalattal és anyagismerettel rajzolja fel Sassy pályaívét, tisztázva annak számos, eddig ismeretlen részletét. Ez azonban csupán az első lépés az efféle látványos rehabilitáció felé. Mondhatnánk, ez csupán az abrosz, az ünnepi teríték még hátra van. A művek auráját ugyanis az teszi teljessé, ha azokat az egykorú közeg legitimálja. A személyes kapcsolatok felvázolása, a képzőművészeti és kultúrtörténeti analógiák köre mind annak bizonyítására szolgál, hogy az alkotó valóban része volt kora kulturális progressziójának, s mint ilyen, a modernizmus mítosza szempontjából is hiteles.

Gellér Katalin elemzéseiből kiderül, hogy Sassy kezdetben milyen mély és szoros kapcsolatot tartott fenn kora értelmiségi-művész elitjével: indulása Nagybányához és Ferenczy Károlyhoz kötődött, első komoly művei Kaffka Margit ösztönzésére születtek, 1907-ben ott volt a Könyves Kálmán Szalon Ifjúság című tárlatának kiállítói között, az Ópium-álmokról pedig Csáth Géza írt ihletett elemzést a Nyugatban. A nyolc tollrajzból álló, 300 példányban megjelent album témavilágában és stílusában erősen „beágyazott” a századforduló gondolatvilágába: irodalmi ihletője Thomas de Quincy kultikus műve, az Egy angol ópiumevő vallomásai, amelyről már Ady is lelkesülten írt 1906-ban, képileg pedig leginkább a századfordulós japonizmus és Aubrey Beardsley dekadens grafikája inspirálta (akinek 1907-ben nyílt kiállítása az Iparművészeti Múzeumban). Gellér egy régész alaposságával porolja le az album minden lapját, értelmezi és elhelyezi kora törekvései között minden rajzi motívumát, legyen az pávaszem vagy spermium. Talán épp azért, mivel e rajzsorozat olyan maradéktalanul megfelelt a századforduló megannyi divatos áramlatának, Sassy egy életre a stílus foglya maradt. Hasonló, érzéki leplekbe burkolózó nőalakok kígyóznak későbbi ex librisein, képi szimbólumokban tobzódó tenyérnyi lapjain. Ám ami a századfordulón hitelesen megélt dekadens rezignáció, messzi tájakra elvágyódó mámoros álom volt, az a húszas évekre manírossá üresedett formai rutinná lett.

A történet innen válik érdekessé, hiszen az már a korszakban járatos műértők számára is kevéssé ismert, miként hántja le magáról Sassy a szecessziós ornamensekből szőtt lepleit. A kötet hivatása épp e metamorfózis szemléltetése és töretlen művészi rangjának reprezentálása. A tízes évek robusztus aktjait Sassy a Művészházban mutatta be, tematikájukban, képi szemléletükben Gauguin és a hazai Nyolcak klasszicizáló vonulata között találhatjuk meg helyüket. Jellemző módon legközelebbi rokonukra Sassy jó barátja, Medgyessy Ferenc szobrászatában lelünk. Ebből a műcsoportból sok lappangó, múzeumok raktáraiban eldugott művet hoz felszínre az album. Ahogy újdonságot jelent az újabb stiláris fordulatot dokumentáló, art deco szellemiségű festmények sora is. Sassy kubizáló kompozícióiban Scheiber és Kádár Béla Herwarth Walden berlini Sturm galériájában sikert arató modernizmusa visszhangzik. Pataki Gábor találóan „dekoratív avantgárdként” jellemezte ezt az áramlatot, érzékeltetve a stílusjátékká szelídülő radikális avantgárd paradoxonját. A monográfus elemzéseiből úgy tűnik, Sassy a háború után már nem talált rá arra az inspiratív szellemi műhelyre, amely az Ópium-álmokat a századforduló megélt korszellemével és életérzésével hitelesítette. Az ezt követő kísérletek szimbolikája vanitas-közhelyekben és tetszetős aktok felszínes érzékiségében merül ki. A borítóra emelt Nő fotelben jellemző képviselője e ledér modernizmusnak (vagy modernkedő érzékiségnek). Az egyre riasztóbb útra tévedő aktok és tájképek sorát csak az önarcképek és a korszak fő művének tekinthető, Egy operált beteg című kompozíció víziója feledteti. A holland csoportképek, a francia szürrealizmus és a Neue Sachlichkeit ötvözetéből gyúrt borzongató látomás egy történelmi kataklizma kezdetén, 1933-ban készült. S ha folytatása nem akadt is, beillesztése a két háború közötti magyar festészet kanonikus darabjai közé immár halaszthatatlan – ahogy vélhetően Sassy Attila is új bekezdést nyit majd a korszak áttekintő elemzéseiben. (Gellér Katalin: Sassy Attila. Ópium-álmok. Kieselbach Galéria, Budapest, 2014, 151 oldal.)

Megjelent a Műértő 2015. májusi lapszámában.

Révész Emese