Ha vetélkedőt rendeztünk volna a szerkesztőségben arról, milyen sajtóközlemény jön ki az Art Market zárása után, biztos, hogy valamelyikünk eltalálja a jelzős szerkezeteket (jelentős/kiemelkedő siker stb.), de talán a számokra való hivatkozást is (6000 négyzetméteren 500 kiállító stb.). Nem rosszmájúak akarunk lenni, csak várunk már arra a pillanatra, amikor a vásár sikerét nem mennyiségi, hanem tisztán minőségi mutatók adják majd, s nem csak az Art Market állítja magáról, hogy kiemelkedően sikeres volt. Szögezzük le mindjárt azt is: jó, hogy van Art Market Budapest! A továbblépéshez azonban feltétlenül a minőségi szempontokat kellene előtérbe tolni, és tisztítani a profilt. Évek óta kérdés: vajon az Art Market ingyenes tömegrendezvény közpénz felhasználásával, vagy komoly szakmai vásár, célzottan a gyűjtőknek? Nem kellene-e szűkíteni a kört? – hiszen most for-profit és nonprofit galériák, művészeti projektek, közös műtermek, felsőoktatási intézmények is jelen vannak. Örvendetes, hogy több galériától is értesültünk jelentősebb eladásokról, de az is biztos, hogy ha a jövőben a szervezők nem a mennyiségre és a széles merítésre hajtanak, akkor kevesebb lesz ugyan a kiállító, de nőni fog a színvonal, és a forgalom is. Nem mellesleg: akik pedig most az eldöntetlenségek miatt vagy más okból maradnak távol (Makláry Fine Arts, Knoll Galéria, Molnár Ani Galéria, Faur Zsófi Galéria, Godot Galéria), képviselik majd magukat. Ugyanakkor nem irigyeljük a szervezőket, hiszen a – mondjuk így – volatilis hazai piaci környezetben egyszerre kell egy kereskedelmi vásár létjogosultságát bizonyítani, határozott profilját kialakítani, és jövőjét építeni.

Tegyük hozzá rögtön: az idei jobb volt, mint a tavalyi. De még mindig kérdéses, mikor lesz belőle fontos európai esemény. A Bécshez képesti pozicionálás kényszerét lehetőségként fogja fel az Art Market, ami jó. A Balkán „képbe hozása”, vagy pontosabban az az ígéret, hogy a hazai és nyugati gyűjtőt majd az Art Market vezeti be a balkáni térség országainak kortárs művészetébe, éppen ebből fakad. Felemásra sikeredett, mert a válogatás elég esetlegesnek tűnt. Bár a beígért Nyugat-Balkán mint fogalom – attól tartunk – nemigen létezik, illetve leginkább abban az ironikus értelemben, ahogyan a Neurotic zenekar emlékezetes dalszövege óta „West-Balkán”-ként magunkat emlegetjük, voltak azért telitalálatok. A belgrádi U10 és a szarajevói Duplex 100m2 remek, színvonalas anyagot hozott. Az albán, koszovói, macedón vonal azonban, noha fontos lenne, erőtlenebb volt. Meglehet, arrafelé kevesebb kapcsolatot tudott kiépíteni az Art Market, bár Szlovéniából is egy zavarbaejtően gyenge galéria érkezett. A nyugat-európai galériák jelenléte legalább ennyire esetlegesnek tűnt, s ezen a berliniek sem lendítettek: ott leginkább az Ostkreuz volt üdítő – bár ők már átvezetést jelentenek a fotórészleghez. A hazai élcsapat megint stabil volt, az acb, a Vintage, a Kisterem hozta színvonalát – melléjük erőteljesen jön fel a Chimera is. Akadnak, akik a piac újrafelosztására tett kísérletről beszélnek, eszerint a fent említett hármas mellé (vagy akár helyére) a Chimera, valamint a Kieselbach galéria új vállalkozása, az Art+Text „nyomulna be”, amely nagyot dobott a Bookmarks nemzetközi sikerével.
Az, hogy a hazai neoavantgárd, amelybe rengeteg munkát fektettek, komoly kereskedelmi tényező lett, már nem újdonság – viszont erre a vonatra többen is felszállnának. Pedig itt rengeteg elvégzendő munka volna még. Az acb – amely amúgy alig állított ki kortárs műveket a standján idén – a vásárt megelőzően jelentette be, hogy kutatói műhelyt (Research Center) hoz létre. Ez abba a tendenciába illeszkedik, amelyben kereskedelmi galériák próbálnak kontextust teremteni a művészeiknek, és közben – kénytelenségből – közintézményi szerepeket is átvesznek. Ők is, és mások is gőzerővel igyekeznek építeni a hazai neoavantgárdot – és most már pop artot is – a bel- és külföldi gyűjtők számára, bevezetni a műkereskedelemben eddig kevéssé forgó neveket is (például Ladik Katalinét vagy Perneczky Gézáét). Ez izgalmas és jó folyamat, ugyanakkor vannak veszélyei. Kérdés, mennyire lehet a kutatás pártatlan, hiszen egy kereskedelmi galéria sosem érdek nélküli szereplő. Az is kérdéses, van-e elég mű ebből a korszakból. Ami például a fotókat illeti, sok elveszett, megrongálódott, adott esetben nem is művekként tekintettek rájuk az alkotók. Eldöntendő ezek után, mi számít itt eredetinek, és mindez hogyan tükrözhető az árakban. Ha nem lesznek nagy, intézményi kutatások, szétíródhat, széteshet egy korszak értelmezése, bemutatása, s ennek jeleit itt is láthattuk: nehezen érthető, hogy mi volt a szándék a vásár bejáratánál az Erdély Miklós-„részleggel”. Ez így a művész életművéhez méltatlan volt, mindenesetre jól mutatja: az Art Market még tele van ellentmondásokkal, az egyik oldalon minőség, a másik oldalon provinciális megoldások jellemzik. Hiszen például ha a szobrászat hangsúlyos jelenlétét – örvendetes módon – Bernar Venet nagyon erős munkái jelzik, akkor mit keresett a Lánchídnál a Capa milicistáját megcsúfoló – és a sajtó által darabokra szedett – giccsszobor? Túl azon, hogy rossz üzenet, ha a művészetet pusztán köztéri jópofaságként próbálják kommunikálni, ezzel biztosan nem lehet megszólítani a „fiatalokat”. Már ha ez volt a cél. Merthogy az tény: formálódik egy fiatal gyűjtői réteg, harmincas éveik elején járó (vagy akár huszonéves) emberekből, de ők elsődlegesen a saját kortársaikra kíváncsiak, s épp ebből a frissességből kevés volt a vásáron. Az INDA törekvésein látszik, hogy ezt a gyűjtői réteget keresi, no meg a fotószekcióban találtunk még nagy adag fiatalos lendületet.
Az Art Photo Budapest részleg egyébként is igen erősnek tűnt – kérdés, kik gyűjtenek minálunk fotót, illetve olykor az is, mit gyűjtenek, amikor fotót. Talány továbbá az is, ami a vásár sajtóanyagában áll, hogy „a Főváros vezetése felkérte az Art Market Budapest szervezőit, hogy Budapest: fotófőváros munkacímen kezdjék meg egy program kidolgozását, amelynek célja, hogy a város Európa új fotóművészeti központjaként kaphasson kiemelt nemzetközi szerepet”. Kicsit mindig összerezzenünk, ha a politikai vezetés ilyesfajta iniciatívákkal áll elő, ezenkívül pedig figyelmükbe ajánlanánk a fotófőváros ötletgazdáinak, hogy itt – a hivatalosan kijelölt szereplőkön túl – számos autentikus szereplő van a színtéren, el ne feledkezzenek róluk. De legyünk optimisták: egyre többen ismerték fel, hogy a fotóban van „potenciál”. Van. Mint ahogy Budapestben is, és a hazai műkereskedelemben is. Csak talán az sem ártana, ha miközben a hivatalosság a művészet kereskedelmi és turisztikai vonatkozásaiban pénzt és országimázst szimatol, nem marginalizálná és lehetetlenítené el magukat a kritikus művészeti gyakorlatokat. Azaz: hagyná békén a szcénát. Bár ez már más lapra tartozik, ezen egy kereskedelmi vásár nem sokat változtathat. Legfeljebb tendenciákat erősíthet, és lobbizhat. Azt viszont nagyon is.
Nagy Gergely
(Megjelent a Műértő 2015. novemberi lapszámában.)