A krakkói kortárs művészeti múzeumot (Mocak) kifejezetten alkalmas helyszínnek tarthatjuk egy, a művészet, a gazdaság és a műtárgypiac bonyolult kapcsolatát elemző kiállítás megrendezésére. Nem hagyományos antikizáló művészet-templomba érkezünk, és nem is eredetileg múzeumnak szánt épületbe, hanem egy igényesen felújított és a célnak megfelelően átalakított, egykori gyárépületbe. Krakkó már a 2000-es évek eleje óta tervezett kortárs múzeumot, ami aztán 2005-től a városvezetés és a kulturális minisztérium – és persze nem utolsósorban az EU – anyagi támogatásával szabad utat kapott. Az egykori Schindler-gyár több épületegységét Claudio Nardi olasz építész és designer alakította át, az első kiállítások 2011-ben nyíltak meg.
A történelmi belvárostól néhány percre, ipari és gyárépületek között elhelyezkedő kortárs múzeum már az odafelé vezető úton hangulatba hozza a látogatót, aki így a környezet hatására a művészetipar és kultúrgyár fogalmait boncolgatja. Művészet és gazdaság kapcsolata, pontosabban a művészet gazdasági aspektusa az elmúlt években egyre erőteljesebben került a fókuszba, aminek számos oka van. Egyrészt a műkereskedelemben az ezredforduló után rendre megdőlő rekordok, főleg a látványos, sokszor érthetetlenül magas kortárs árak – a klasszikusoknál jobban hozzá vagyunk szokva a csillagászati összegekhez –, a hype-jelenség még azok figyelmét is felkelti, akik korábban nem érdeklődtek a művészet és piaca iránt. Másrészt a gazdasági válság is erősen hatott a műkereskedelemre – akár a kényszerpihenőt tartó gyűjtőkre, akár az éppen más befektetési formákból (ingatlan, részvény) a pénzüket műtárgyba menekítő befektetőkre gondolunk. Ugyanakkor a művészeti gazdaság iránti megnövekedett érdeklődés következménye, hogy a műpiac és a művészet mint üzlet nem csupán szakcikkek, befektetési tanácsadó előadások vagy konferenciák témája lehet, hanem kiállítások szervezőeleme is.
A Mocak nagyszabású tárlata Gazdaság a művészetben címmel (kurátorok: Monika Koziol, Delfina Piekarska és Maria Anna Potocka) viszont nem csupán a szokásos kérdéseket veti fel – mennyit ér a művészet, ki határozza meg az árait, miért olyan érthetetlenül magas egy mű ára –, hanem számos olyan munkát is bemutat, amelyek esetében maga a gazdaság, vagy egyenesen a művészeti piac működése inspirálta az alkotót. Az pedig bizarr vonás, hogy ezek a metareflexiók, a „nagy neveknek” a művészet gazdasági oldalát előtérbe állító munkái egyben tekintélyes piaci értékkel is rendelkeznek.
Joseph Beuys két 1979–1980-as műve a lehető legközvetlenebbül állítja párhuzamba a művészeti és a gazdasági tőkét: az egyiken egy táblára írva a Kunst = Kapital állítás, a másikon pedig – újabb csavarként – egyenesen egy tízmárkás szerepel, kiegészítve a saját aláírásával. Ugyanez a felirat jelenik meg több mint két évtizeddel később Alfredo Jaar 2012-es művén: itt neon hirdeti e kijelentést, amely így egyszerre lesz kritikus és ironikus is, hiszen a művészet áruvá válása feletti ítéletet éppen a kereskedelem egyik legkedveltebb és legfeltűnőbb hirdetőeszközére való utalással, (neon)reklámként közli. Banksy egy tízfontos angol bankjegyet dolgozott át: II. Erzsébet királynő képmása helyett Diana hercegnőé szerepel, a másik oldalon pedig Darwin portréja alatt (az angol tudós az eredeti pénzen is megjelenik) egy felirat látható: Trust no one. Kérdés persze, hogy a „Ne bízz senkiben” jó tanács magára az ezt javasló alkotóra is vonatkozik-e, vagy csak a (művészet)üzleti világ egyéb szereplőire.
Utóbbiak egyébként, legfőképpen a bankok, több alkotót is megihlettek: Jota Castro Private Dancer című, 2009-es munkáján egydollárosokkal ragasztott tele egy háromméteres farudat, így utalva a pénzt bálványként körbetáncoló tömegre és a sztriptízbárok táncrúdjaira. Castro még erősebbet állít Mortgage (Jelzáloghitel) című művével (2009): fejmagasságban egy egydollárosokból hurkolt akasztókötelet lógatott be a kiállítótérbe. Ehhez képest inkább kritikus költői kérdésnek tűnik Antoni Muntadas The Bank című litográfiája (1997), amelyen – számoszlopok és zászlók között – ezt a kérdést olvashatjuk: „Mennyi ideig tart, amíg 1000 dollár elvész a valutaátváltások sorozatában?” – rámutatva a pénz ama furcsa tulajdonságára, hogy a kezelési költségek és az árfolyamrések révén képes teljesen elolvadni.
Művészi és piaci érték kényes viszonyának egyik legszellemesebb analízise – vagy inkább kifigurázása – Lada Nakonechna Cards-sorozata (Kártyák, 2010): a művész fotók alapján egységes méretű képeket készített különböző országok tájairól, mindegyiken egy napig dolgozva, majd a mű árát az adott ország minimál-órabérének felszorzásával határozta meg. Így ugyanazon alkotó ugyanolyan jellegű és kvalitású két művének ára között akár hússzoros különbség is keletkezett pusztán attól függően, hogy svájci vagy ukrán a táj, amelyet ábrázolt. (Megtekinthető szeptember 29-ig.)

Somhegyi Zoltán
Megjelent a Műértő 2013. szeptemberi lapszámában
(fotó: mocak.pl)