Tátrai kirándulások alkalmával – akár egy kevésbé előnyös esős napon, akár két túra közötti pihenésként – érdemes ellátogatni Nagyőrbe (Strázky). A Késmárktól északra, Szepesbélára vivő úton megérkezve a faluba, rögtön balra a kis középkori templom és különálló reneszánsz harangtornya tűnik fel, illetve a túloldalon egy hatalmas park öreg fái között megbújó, vakítóan fehér kastélyépület, ugyancsak reneszánsz csipkés bástyákkal. Ez önmagában még nem lenne érdekes, különösen a Szepességben, ahol számos hasonló épület látható. A nagyőri kastély érdekessége azonban az, hogy itt található és egész évben megtekinthető a legnagyobb állandó Mednyánszky-kiállítás.

     A XIX. századi magyar festészet egyik legkülönösebb és legtermékenyebb alkotója, Mednyánszky László évtizedeken át lakója volt a kastélynak. Itt töltötte szüleivel és testvérével gyerekkora jelentős részét. Később külföldi utazásairól vagy a Párizsban, Bécsben, illetve Budapesten töltött hónapok után is gyakran tért ide haza. Nagyőr olykor menedéket és gyógyulást adott a meggyötört idegzetű, depressziós művész számára, máskor pedig a zajos és botrányos városi életet a természettel felcserélő alkotó magányt jelentette. Volt, hogy egyedül karácsonyozott a kastélyban, volt, hogy élvezte a Margit húga szervezte vidám társasági életet, volt, hogy hónapokig nem tudott innen szabadulni az apja halála okozta depresszió miatt.

      Nagyőrben és környékén Mednyánszky mindent megtalált, ami fontos volt számára az életben, és ami képei témája lehetett. Ilyen a természet: a kastély angolkertjének zugai, a Poprád vizének kanyarulatai, a Tátra erdei vagy sziklái; másrészt a környék lakói, akiken nemcsak anyagilag és tettekkel is segített járványok vagy árvíz idején: modellt is mindig talált közöttük portréihoz. A kastély gazdasági épületszárnyában volt az amúgy sok és gyakran változó helyen alkotó festő egyetlen állandó műterme. Ez az épület őrizte meg képei egyik legjelentősebb és legátfogóbb gyűjteményét: itt látható az 1875 és 1900 közötti időszakban készült, akkoriban ki nem állított és eladásra sem kínált, később is a család tulajdonában ma​radt festmények legtöbbje. Ez a több mint 140 kép a görög betűkkel titkosított naplókból ismert, nagyrészt még ma is kallódó életmű közel egytizede; minden ötödik magán- és közgyűjteményben fellelhető Mednyánszky-munka.

      A kiállítás a kastély két termében – korabeli bútorokkal berendezett enteriőrben – és emeleti folyosóján időrendbe sorolva mutatja be a nagyőri korszak festményeit. Így egymás mellett láthatók a barbizoniak, a bécsi hangulatképfestők vagy a poétikus realisták hatásáról árulkodó tájképek, meg a Rembrandtot idéző, a sötét háttérből kifénylő cigány- és csavargóportréi. Itt vannak az élénkebb színeket használó, a kastély társasági életéről árulkodó családi arcképei, illetve az 1895 körül festett, a közeli hozzátartozók, különösen apja halálának megrázó élményét feldolgozni segítő, az emberi szenvedés változatait haláltáncszerűen felvonultató allegorizáló-szimbolista képsorozata darabjai is.
     
      Mednyánszky 1875 után többször is járt Barbizonban. Az ott eltöltött hónapok hatása nemcsak ábrázolásmódján, hanem témaválasztásán és motívumaiban is érezhető. Az 1880-as évek tájképein nyomon követhető, hogyan sikerült a festőnek megszabadítania az ábrázolt tájat a kompozíció kényszerétől, és eljutnia a szimbolikus látásmódig. Gyerekkora óta kedvelt témái szimbolikus tartalmakat hordozó formai alakzattá rögzülve jelennek meg: a magányos fa, a vadul burjánzó kert, a falu végén kanyargó gyors folyó és a környék csavargások alkalmával felfedezett erdeinek belső tere. Az 1890-es években a művészt ért veszteségek és az időnként rátörő súlyos depresszió hatására a táj komorabbá válik, ez az éjszakai, viharos, esős, ködös tájképek „sötét korszaka”. Az 1900 körüli impresszionista tájábrázolások kiszínesednek és plasztikusabbá válnak a festő éppen kezébe került eszközzel megejtett beletörlései miatt.
     
     A kastély emeleti árkádos folyosójára kerültek azok az 1900 körül keletkezett, hatalmas méretű vásznai, amelyeken főként a Tátra kopár sziklatömbjeit festette meg. Ha az ablakon kitekintünk, a második terem egyik ablakmélyedésében elhelyezett képen éppen a megfestett reneszánsz templomtornyot látjuk onnan, ahonnan a festő is nézhette.
Mednyánszky szociális érzékenységgel és lélektani érdeklődéssel átitatott portréin szerelmein, családtagjain és barátain kívül a környék ismeretlen, alkalmi modelljei: cigányok, szolgalegények és csavargók is megjelennek. Az 1880-as évek félalakos portréi után a következő évtized egész alakos képei láthatók, amelyeken a festő által csavargásai során megismert embertípusok sorakoznak: mindannyian a szegénységben megnyomorodottak – a szánalomra méltó betegtől a szeretni valón át az ijesztő gonoszig. A leghíresebb ezek közül talán a Szent Sebestyén ikonográfiai hagyományát idéző Megkötözött rab. Az 1895 körül festett komor képeken, az úgynevezett csirkefogó-galériában a gonoszság legmélyebb rétegeibe jutott emberek, illetve elvesztett családtagjai jelennek meg, köztük egy befejezetlenül maradt képen a katafalkon kiterített halott apa. A tárlat befejező részében expresszív háborús művei láthatók. Mednyánszky alkalmatlansága ellenére egy ismerős segítségével vállalt frontszolgálatot: munkáival a szerb, az orosz és az olasz front hadi eseményeiről tudósított.

    A nagyőri kastélyba óránként lehet helyi idegenvezetővel bemenni, érdemes magyar nyelvű tájékoztatót kérni. Előbb a XVI–XIX. századi kötetekből álló könyvtáron és a családtörténeti kiállításon viszik végig a látogatót, utána érkezik a Mednyánszky-gyűjtemény termeibe. Az épületet gyönyörű kert veszi körül, amelyben a Szlovák Nemzeti Galéria szoborgyűjteményének egy részét állították ki; sétára és pihenésre alkalmas hely. Aki kíváncsi arra is, hogyan nézett ki a kastély 1968-ban, amikor még benne lakott utolsó tulajdonosa, a festő unokahúga, Czóbel Margit bárónő, nézze meg Alain Robbe-Grillet filmjét (L’homme qui ment – A férfi, aki hazudik). (Megjelent a Műértő 2015. július-augusztusi lapszámában.)
Lakos Attila