A téli szezont 2014 novemberében is a berni Dobiaschofsky aukciósház indította a színvonalat tekintve átlagos választékkal, viszonylag élénk érdeklődés mellett néhány szép eredményt is produkálva. A vezető tételek többsége nemritkán heves licitcsaták után talált új gazdára. Így Fernando Botero jó tíz éve festett, jellegzetes Tangójáért 250 ezer, Serge Poliakoff absztrakt kompozíciójáért a várakozásokat meghaladó 170 ezer, míg Marianne von Werefkin falusi látképéért a 70 ezres becsértékkel szemben 130 ezer frankot adtak. Az aukció legdrágább, 680 ezer frankra értékelt tétele, egy Miró-festmény viszont – talán szokatlan, bár a művész által az ötvenes években többször választott formája miatt – nem kelt el. Jól fogytak az alacsonyabb árfekvésű munkák, ami az optimista interpretáció szerint egy új, egyelőre még óvatosan vásárló gyűjtői réteg színrelépésének jele. A magyar tételek váltakozó sikerrel szerepeltek. A legnagyobb érdeklődés Beöthy István embernagyságú absztrakt faplasztikája iránt mutatkozott, amely becsértékének kétszereséért, 15 ezer frankért váltott tulajdonost. A vártnál jobb áron, 2 ezer frankért kelt el Beöthytől egy kései gouache is. Vasarely 68 ezer frankra becsült 1983-as olajfestményére nem akadt licit, az eladásra kínált fél tucat szitanyomata közül viszont elkelt három. A Zürichben működött Kemény Zoltán sokszorosított absztrakt grafikája iránt nem volt érdeklődés.
A luzerni Fischer aukciósháznál november végén feje tetejére állt a világ, ami aligha okozott örömet a házat nemzedékek óta tulajdonló családnak. A vezető tételek beragadtak. Ez a sors várt többek közt az egykoron a dallasi múzeum birtokát képező, 2 millió frankra becsült 1944-es Miró-olajképre; Pierre Bonnard két évvel korábbi, csaknem ugyanennyit érő kertrészletére vagy a modernek közül Ben Nicholson 300 ezerre becsült absztrakt kompozíciójára. Az est legdrágább tétele így nagy meglepetésre egy szinte miniatűr méretű női portré lett, attribúciója szerint a „XVI. századi itáliai iskola követőjének” alkotása. A fára festett olajképet szerény, 2–3 ezres becsértékkel indították, majd végeérhetetlennek látszó licitcsata után 210 ezer frankért ütötték le. Ennek csak egy magyarázata lehet: legalább két licitáló tudni vélte, ki a kép szerzője. Egyelőre a helyi sajtó is csak találgatja, hogy ők tévedtek-e, vagy az aukciósház nyúlt mellé… Némi gyógyírt a háznak legfeljebb Camille Pissarro törülköző nőket ábrázoló parányi munkája jelentett; a gouache felértékelt összegének közel duplájáért, 170 ezer frankért cserélt gazdát. Ami a magyar tételeket illeti, Neogrády László svájci magángyűjteményből beadott virágoskertjéért a várakozásnak megfelelő 2900 frankot fizettek, míg Péczely Antal 500 frankra tartott enteriőrje visszamaradt. Vasarely Luzernből sem hiányozhatott, de egy-egy litográfiája, illetve szitanyomata nem keltett érdeklődést.
A zürichi Germann modern és kortárs anyagából csak egy tétel ára lépte át a százezres küszöböt: Josef Albers Tisztelet a négyzetnek című emblematikus sorozatának egy előtanulmányáért fizettek 160 ezer frankot. Ám ezúttal is igen gazdag volt a választék a modern és kortárs művészet legismertebb mestereinek papíralapú, ritkábban egyedi, többnyire sokszorosított munkáiból. A magyar anyagból Fehér László Fiú szoborral című olajképe emelkedett ki, ám a 4–6 ezer frankra kalibrált kép nem váltott ki érdeklődést. Konok Tamás három sokszorosított grafikai összeállításban is szerepelt, többnyire svájci művészek mellett, ezek közül egy cserélt gazdát 340 frankért. Vasarely rekordgyanús eredményt ért el, hiszen mind a tíz munkáját megvásárolták, a sokszorosított grafikai lapok átlagára 400 frank körül alakult.
A Sotheby’s 121 tételt vitt kalapács alá svájci művészektől. Míg a közel háromnegyedes értékesítési arány kevéssel, a 6,2 millió frankos összforgalom jelentősen elmaradt az átlagtól és a hasonló tavalyi aukció 10,2 milliós eredményétől. A legdrágábban elkelt művek szerzői ezúttal is Hodler, Amiet, Giovanni Giacometti és Segantini voltak, ám egyiküktől sem szerepelt igazán fontos munka a kínálatban. Pozitív kivételt csak Félix Vallotton jelentett, akinek 1911-es Naplementéje 1,8 millió frankos, a becsértéket messze meghaladó leütésével nem véletlenül lett az árverés legdrágább tétele.
A legutóbbi évek hasonlóan közepesre sikerült téli szezonját rendszerint az utolsónak színre lépő Koller mentette meg, ezúttal azonban ez a forgatókönyv sem működött: a zürichi ház önmagához képest halványabb teljesítményt nyújtott a monstre, négynapos aukciósorozaton. Sokat elárul például, hogy míg tavaly ilyenkor 7 tétellel is átlépték az egymilliós határt, idén ez egyedül Renoir 1881-es A Grand Canal, Velence című vásznával sikerült. Új, amerikai tulajdonosa 2,7 millió frankot, a 3–4 milliós becsértéknél kevesebbet fizetett az impresszionista remekért. A többi csúcskategóriás tétel beragadt a hagyományosan a legnagyobb forgalmat hozó impresszionista és klasszikus modern aukción. Salvador Dalí 1941-es, a Nautilus diadala című olajképe esetében ez a közel kétmillió frankos becsérték mellett akkor sem volt nagy meglepetés, ha tudjuk, hogy a festmény már keletkezése évében szerepelt a MoMA legendás Dalí-tárlatán. Váratlan volt viszont, hogy Fernand Léger sokszor, többek közt ugyancsak a MoMA-ban kiállított olajképe (becsérték 600–800 ezer frank) vagy Chaim Soutine Velencei Biennálét is megjárt, hasonló értékre tartott erőteljes női portréja sem keltett érdeklődést. Ezen a napon a 100 ezer frankot mindössze öt tétel lépte át, amire a Kollernél régen nem volt példa. Még a Svájcban mindig jól szereplő Erdélyi-Gaál Ferenc sem tudott javítani a statisztikán: különböző korszakaiból származó öt olajképe közül csak kettő talált vevőre 6, illetve 14,4 ezer frankért. A helyzet a modern és kortárs aukción sem volt jobb, a kereslet főként az alacsonyabb árfekvésű tételek felé irányult. A százezres küszöböt itt csak három tétel ára ugrotta át, a legtöbbet, 360 ezret egy Warhol-akrilképért fizettek. Beragadt többek között Tony Cragg 2010-es nagyméretű krómacél plasztikája, amelyért félmillió frank körüli összeget vártak. A svájci mesterek aukcióján a Sotheby’shez hasonlóan Vallotton volt a sztár, sejtelmes hangulatú vízparti tájképe csaknem 700 ezer frankot hozott. Egyedül a grafikai aukción alakultak ki látványosabb licitcsaták, melyek jóval a becsérték fölé, 280, illetve 210 ezer frankra tornázták fel Edvard Munch és Roy Lichtenstein egy-egy munkájának árát.
A svájci piac meglehetősen erőtlen képet mutatott az utóbbi hónapokban. Úgy tűnik, Párizs mellett a svájci városok is vesztesei lehetnek a nemzetközi műkereskedelem nagy központjai közötti versenyfutásnak. Ennek mélyebb okai még elemzésre várnak, ám az biztos, hogy nem használnak a piacnak a svájci banktitkon keletkezett rések, a svájci bankok kényszerű szabadulása a külföldi ügyfelek egy részétől, ahogyan a jogszabályi szigorítások sem. Svájcban az orosz vásárlók nagyobb hányadot képviselnek, mint New Yorkban vagy Londonban, ezért az orosz válság, a rubel mélyrepülése is erősebben érinti ezt a piacot. A feltörekvő ázsiai és dél-amerikai országok friss vásárlóerőt jelentő gyűjtői pedig hol földrajzi, hol történelmi vagy nyelvi okokból ugyancsak az amerikai és az angol piacot részesítik előnyben. Kérdés, van-e valami Svájc tarsolyában, amivel meg tudja állítani a negatív trendet, mely nem drámai ugyan, de mind jobban érzékelhető.
Emőd Péter
(Megjelent a Műértő 2015. februári lapszámában)