A pesti Duna-korzó: egymásra rétegzett idősíkok. Kiváló férfiak 19. századi, historizáló bronzszobrai, amelyek mögül lebombázták és elbontották a korabeli épületeket. Majd szocreál emlékművek hűlt helyei és a Kádár-kori modernista szállodák hatalmas tömbjei. Végül pedig a nyolcvanas években megálmodott, öntöttvas korlátos múltidézés és a rendszerváltás utáni emberközeli kertitörpe-kultusz. A Duna-parti szoborsorsok szomorú első fejezete.
„És Huszár Adolfnak sokat csúfolt Deák Ferenc-e, ez az egyébként akadémikus és unalmas monumentum, a megfelelő architektonikus környezetben, a régi Lloyd-épület s a Lánchíd torkolatának közelében a maga kompakt masszájával szervesen illeszkedik bele a térbe, sőt világos téli reggelen a túlparti várhegy magasából nézve a monumentalitás illúzióját kelti az emberben egyöntetű sziluettjével. Legalább a földnek egy pontjáról, az évnek egy szakában és a napnak egy órájában. Hasonlót társairól nem mondhatni.” Fülep Lajos idézett írása a magyar szobrászatról kilencvenkét évvel ezelőtt jelent meg a Nyugatban és talán aktuálisabb, mint valaha. Nemcsak a maró kritika miatt, amellyel Budapest emlékműszobrászatát illeti, de azért is, mert a mű és a környező tér viszonyára, a szobor időbeli meghatározottságára vagy a néző pozíciójára utalva ma is érvényes szempontrendszert nyújt a köztéri művek vizsgálatához.

Deák Ferenc egykor élőben is bevallottan „kevéssé plasztikai” figurája, amely ma a forgalom miatt megközelíthetetlenül, a fáktól pedig tavasztól őszig láthatatlanul ül a Roosevelt tér közepén, még épp nem tartozik a Duna-korzóhoz. A Duna-korzó, Pest kiemelt jelentőségű, világörökségi köztere egy másik szoborral, Eötvös József emlékművével kezdődik és egy szintén a 19. század végén felállított szoborig, Petőfi Sándor bronzalakjáig húzódik. Mindez nem véletlen. Pest város Tanácsa 1864-ben határozta el, hogy a Dunasor egységes, klasszicista házfala előtti partsávot – amelyre Hild János 1805-ben még széles parkot álmodott – új, párhuzamos háztömbökkel kell beépíteni. Táncsics Mihály már börtönéből tiltakozott a tervek ellen, de hiába, a hatvanas évek közepétől a Zoltán utcától a Petőfi térig kiépült a part, és ennek dísze, a Korzó – középpontjában az egykori Pollack-féle Redoute helyén álló Vigadóval. A két nagy magyar klasszikus szobra – mindkettő Huszár Adolf munkája – a korzó tudatos nyitánya és lezárása; Eötvös (bár eredetileg az Erzsébet térre került volna) és Petőfi (eredetileg Izsó Miklós tervezte) arányaiban a ma már nem létező épületsorhoz – amelyet tömbjével az egyedüliként megmaradt Thonet-udvar érzékeltet –, a szállodák világához igazodott. A Korzó léptékét akkoriban négy nagy hotel határozta meg, ehhez aránylottak a Budáról is jól látható szobrok, valamint a talapzatok architektúrája, amelyet mindkét esetben Ybl Miklós tervezett. Valószínűleg ma is szobrok és épületek klasszikus idegenforgalmi harmóniájáról, az idő által megszépített környezetről, Budapest jellegzetes arculati eleméről beszélnénk, ha a második világháborúban nem pusztul el csaknem a teljes Duna-korzó; a szállodák közül csak a Bristol, a későbbi Duna szálló maradt meg.
Folytatás >