A Magyar Nemzeti Galériában az Irokéz Gyűjteményt bemutató, nemrég zárult kiállítás is bizonyította: a fotók, installációk vagy videomunkák is legalább olyan értékes részét alkothatják egy magángyűjteménynek, mint a hagyományos „gyűjtői műfajok”. Az új műfajok közül talán a videomunkák tűnnek a legkevésbé megfoghatónak, hiszen egy több példányban létező videó, esetleg tárgyakat is magában foglaló többcsatornás videoinstalláció vagy egy interaktív számítógépes munka teljesen más hozzáállást kíván, mint egy festmény, szobor vagy grafika. Az elektronikus alkotás nem válik úgy a tulajdonos környezetének részévé, mint például egy festmény. A gyűjtők számára a legtöbb esetben a műben manifesztálódó szellemi teljesítmény, a művészi koncepció a fontos, ezt vásárolják meg.

A nemzetközi műkereskedelemben körülbelül tíz évvel ezelőtt bukkant fel a videó, azóta a művészeti vásárokon, aukciókon rendre jelennek meg videoművek – változó sikerrel. A nyugati trendeket követve most már Magyarországon is egyre több komoly gyűjtő hajlandó kifizetni néhány százezer forintot egy-egy videomunkáért, ám egyelőre kizárólag a művészektől vagy galériákon keresztül vásárolnak; a 2008-as őszi–téli szezonban látott aukciós kezdeményezések (MissionArt, Pintér Sonja) sikertelenek voltak.

A téma aktualitása abban is megmutatkozik, hogy a 2008. decemberi Budapest Art Fair keretében egy hat előadásból álló beszélgetéssorozat zajlott a Műcsarnokban. A programon bemutatkoztak a videoművészetet oktató hazai intézmények (Magyar Képzőművészeti Egyetem, Moholy-Nagy Művészeti Egyetem), galeristák, művészek és gyűjtők mutatták be videóikat és osztották meg tapasztalataikat, a C3 Kulturális és Kommunikációs Központ Alapítvány munkatársa pedig az elektronikus mozgókép tárolásáról, restaurálásáról tartott nagyon informatív előadást.

A videó a hetvenes évek közepétől kezdve jelen van a magyarországi képzőművészetben, bár kezdetben erős megszorításokkal, csupán egy szűk kör használta, s a közönséghez alig-alig jutott el. Ennek legfőbb oka az volt, hogy a képrögzítéshez, illetve a sokszorosításhoz való politikai hozzáállást 1989-ig leginkább a tiltás jellemezte. Ennek ellenére fontos kezdeményezések történtek, viszonylag független műhelyek alakultak, amelyekben kísérletezni lehetett a videóval mint új technikai médiummal, annak sajátosságaival és kreatív használati módjaival. Az egyik legfontosabb intézmény az 1959-ben alakult Balázs Béla Stúdió volt.

Folytatás a VG.hu-n >>