A Pintér Galéria és Aukciósház 2010 decemberében a hazai palettán elsőként jelentkezett „szocreál” tematikájú árveréssel. A „Soha többet! Harmadszor…” elnevezésű aukción a munkásmozgalmi művészet és az államszocializmus műtárgyai és relikviái kerültek kalapács alá, és keltek el igen nagy sikerrel. A folyamatos érdeklődésre való tekintettel idén immár hatodik alkalommal rendezték meg szocialista műalkotások értékesítését. A vásárlók közt magyar gyűjtők, külföldi érdeklődők és külföldi közgyűjtemények egyaránt képviseltették magukat. A vásárlás motivációja ebben a műtárgykörben igen különböző, hiszen van, aki történelmi dokumentumot, mások személyes emléket, vagy egyszerűen retro-dizájn tárgyat látnak egy-egy alkotásban, mindazonáltal sok esetben a művészeti és esztétikai érték is releváns szempont. Ahhoz, hogy megértsük a korszak képzőművészetét, érdemes pár szóban beszélni arról a kontextusról, amelyben a művek megszülettek, azaz az államszocializmus művészetéről és a művészethez való viszonyáról.

Az államszocializmus propagandagépezetének egyik leghatásosabb eszköze az ötvenes években a kommunista ideológia szolgálatába állított művészet volt. A televízió megjelenése előtti korban a műalkotások sokkal fontosabb helyet képviseltek az emberek vizuális kultúrájában, és főként a közösségi és nyilvános terekben voltak jelen. Ennek is köszönhető, hogy a kulturális vezetés elsődleges helyen kezelte a művészet stiláris és tematikus felügyeletét. Ennek érdekében központosították az ország kiállító helyiségeit (Kiállítási Intézmények), valamint központi zsűri döntött a közterületeken megvalósuló alkotásokról és a középületeket díszítő murális és plasztikai alkotások megvalósíthatóságáról. A politikai és kulturális vezetés legfontosabb szempontjai a stiláris és tartalmi közérthetőség, a munkásosztály életének bemutatása és heroizálása, az uralkodó eszmék terjesztése és a személyi kultusz erősítése voltak. A vizuális propaganda fontosságát az is bizonyítja, hogy az állami építkezésekre fordított kiadások két ezrelékét képző- és iparművészeti alkotások megrendelésére kellett fordítni, ami a korszak ideológiailag elfogadott művészei számára biztos megélhetést jelentett, néha pedig azoknak is jutott megbízás, akik a rendszer szempontjából csak megtűrt művészek voltak. A cenzúra, az egyoldalú művészetirányítás és a művészekben kifejlődő öncenzúra ellenére, ebben a korban is születtek magas színvonalú alkotások, amelyek ugyan magukon hordozzák a korszellemet, de túl is mutatnak saját korukon.

Ide sorolható Breznay József (1916-2012) kimagasló művészeti kvalitásokkal és kordokumentum értékkel bíró Tanácsválasztás című nagyméretű festménye. Breznay tehetséges fiatal festőként került a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szőnyi István tanítványa, majd később segédje lett. A második világháború előtt elnyerte a Római Magyar Akadémia ösztöndíját. A második világháborút követően a kommunista mintavárosokban az állampárt ideológiájának népszerűsítésére és a siker demonstrálására a legalkalmasabb és leghatásosabb eszköznek a köztéri művészet, valamint a muráliák bizonyultak. Több nagyméretű köztéri szobor felállítását követően, 1955-ben Breznay kapta a megbízást a komlói Tanácsháza központi freskójának elkészítésére. A Pintér Galériában látható olajfestmény ennek a freskónak az előképe, amely azonban önálló műalkotásnak készült.

A kép legfőbb erénye a munkásosztályt képviselő erőteljes, plasztikus figurák részletgazdag kidolgozása mellet a nyitott kompozíciót erősítő fénykezelés. A csoportok kimódolt, kissé erőltetett elhelyezését ellensúlyozza a mozdulatok természetessége valamint a korszak festészetére egyáltalán nem jellemző élénk színek használata, továbbá a merész, nagyvonalú, magabiztos ecsetkezelés. A fegyelmezett kompozícióban a társadalmi osztályok emblematikus képviselői (munkás, paraszt, értelmiségi,) szinte tablószerűen sorakoznak a néző előtt, ami miatt meglehetősen didaktikus hangulatúvá válik a kép, ezt erősíti a festmény fókuszába állított szavazóurna a Rákosi-címerrel. Az ideologikus festmény értelmezése még így is megenged némi szabadságot. Miközben a kompozíció, a nézőpont egyértelműen a népakarat kifejezéséhez való jogot, a „demokratikus választás” szabadságát hirdeti, a központi figura és az őt cerberusként figyelő fehér köpenyes alak testbeszédéből kiolvasható az alárendeltség és a kiszolgáltatottság rendszerének kritikája – mintha a szabad választás is felsőbb utasításra, felügyelet mellett történne. A mai néző számára olykor zavarbaejtően didaktikus mű szemlélésekor így egyszerre mutatkozik a múlt nyomasztó légköre és a művészi alkotás viszonylagos szabadságából fakadó irónia, ami azonban lehet, hogy csak a jelenkor távolságból válik érzékelhetővé.

A művész felesége, Gánóczy Mária az alkotás folyamatát végig filmezte, akárcsak a szocialista mintaváros, Komló születését. (Komló, 1955, tulajdonos: Privát Fotó és Film Alapítvány). Köszönetet az Alapítványnak, hogy engedélyével kis betekintést nyerhetünk ebbe a dokumentumfilmbe: itt és itt.

Kapcsolódó tétel: PINTÉR | 2014-03-28 | 95. tétel »