Az őszi Design Hét legnagyobb attrakciója az Iparművészeti Múzeumban bemutatott olasz designtörténeti kiállítás: Maestri. Az olasz design mesterei címmel a milánói Triennale Design Museum állandó anyagából láthatunk válogatást, 21 ikonikus tervező életművének egy-egy szeletét. Olyan figurákat vonultat fel az anyag, akik döntően befolyásolták mindazt, amit ma vizuális környezetnek nevezünk.
      A kortárs designnal kapcsolatban könnyebb kérdéseket feltenni, mint állításokat megfogalmazni. Ez nem rossz pozíció, hiszen egyértelműen mutatja, milyen dinamikus mozgásban lévő területről van szó. Csakhogy a korábbi fogalmak mentén nehéz értelmezni. Sajátos Gesamtkunstról beszélünk: a design művészet és tudomány, technika és gondolkodásmód, tárgy és tér egyszerre. Személyes környezetünk logikája irányítja, és fordítva; a kortárs design döntően meghatározza a környezethez való viszonyunkat.
Az Iparművészeti Múzeum nem titkolt célja ezzel a bemutatóval, hogy a közgondolkodást fokozatosan hozzászoktassa, finoman odavezesse az intézményen belül hamarosan létrehozandó, első magyarországi designmúzeum jelentéséhez és jelentőségéhez. Hosszadalmas folyamat lesz leszámolni azzal a nálunk még mindig makacsul kitartó véleménnyel, miszerint a design a luxuskategóriájú, különlegesen megformált tárgyak világa, aminek több köze van a lakberendezéshez, mint a művészethez. Holott a világ régen túllépett ezen, és a tömeggyártástól a közösségi kertészkedésig egyre gyakrabban fordul a designhoz mint lehetséges megoldásokat kínáló területhez. Fordítva is így van: a design ma éppúgy jelen van a nanotechnológiában, mint az ökológiában vagy a közlekedésben. A folyamat kulcsa a kifejezés végtelen szabadságában rejlik, forma és funkció izgalmas kölcsönhatásában, az innovációban és a jövő irányainak kitapintásában.
Ezt jeleníti meg a milánói vendégtárlat is. Legendás tervezőket sorol végig a XX. század közepétől egészen máig, akik nem is a maguk korának, hanem a jövőnek terveztek. Egyformán mutatja be őket, egy rövid összefoglalóval a pályaképről, egy-egy karakteres szlogennel jelezve gondolkodásmódjuk lényegét, néhány kézi rajzzal, óriásira nagyított portréval, videointerjúval – és mindössze öt–öt tárggyal. A 21 tervező mindegyikétől ennyit látunk. Nem sok. De az a kis színpad, amely egy-egy tervező öt tárgyát vonultatja fel, tökéletesen hozza a barokk világszínpad ideáját: egy-egy kis univerzumot hord magában. A század közepén alkotó Gio Pontinál a székek, lámpák megformálásában feltűnik a könnyedség, az anyagtól való elszakadás; Ettore Sottsas, a világhírű Memphis-csoport alapítója a beatnemzedék ethoszát viszi a posztmodern tárgyalakításba, Anna Castelli a műanyag esztétikáját újítja meg logikus és játékos eszközökkel, finoman összecsúsztatva az űrkorszakot a jelennel. Angelo Mangiarottinak a modulrendszerű tárgyfelfogást köszönhetjük, Aldo Rossitól a tárgyak, jelenségek felnagyítását, a léptékváltás izgalmát tanultuk el, Alberto Meda a minimalizmus alapjait rakta le a láthatatlan technológia szépségeszményével együtt, a ma legnagyobb sztárja, Michele De Lucchi pedig újraértelmezi a tárgyakat. Ellendesign és ökonómia, luxuspompa és minimalizmus fogalmazódik meg egy karosszékben, egy 1960-as években készült maroktelefonban, a végtelenül letisztult vonalvezetésű kávéfőzőkben és hordozható lemezjátszókban, az Olivetti cég számára tervezett írógépekben.
    Csupa olyan gondolat, ideál és szellemi út, amit ma már a mindennapok is, a művészetek is befogadtak, és amit itt és most csupán egy-egy tárgy képvisel, egy forma, egy anyag találkozása egy funkcióval. Közöttük számos régi ismerős; s ha eredetiben Magyarországra eddig nem is jutottak el, egy részük a tömeggyártásba kerülve, mások a design történetének fontos fejezeteiként vonultak be a tudatunkba. Megértésük és a bennük rejlő innováció nem igényel háttértudást: ezek a tárgyak olyan egyértelműen hordozzák tervezőjük gondolatát, olyan természetesen találják meg helyüket a világban, mintha alkotójuk csupán láthatatlan jelenlétüket tenné végre láthatóvá. Szinte intim hatást adnak hozzájuk a fekete háttérben világító fehér vázlatrajzok, a videobejátszások, amelyeken a legtöbb tervezőt saját bútoraiba ültették – ugyanazt a tárgyat látjuk a kis színpadon is –, és amelyeken megkapó közvetlenséggel beszélnek arról, mit jelent számukra egy tárgy, egy feladat, egy anyag. Ez a kettős személyesség, a tárgyak erős identitása és tervezőik viszonyulása együtt mindennél beszédesebben tárja fel a design valódi természetét. (Megtekinthető november 24-ig.)

Götz Eszter
Megjelent a Műértő 2013. novemberi lapszámában