Alig akad komoly műgyűjtő, akiben sohasem merült még fel, hogy milyen jó lenne múzeumot alapítani kincsei bemutatására, de még kisebb azok száma, akik ezt az álmot meg is tudták valósítani. A régi mesterekre fókuszáló magánmúzeumok általában maguk is régiek; az utóbbi években ismét felerősödött múzeumalapítási láz eredményeként szinte kivétel nélkül modern, de még sokkal inkább kortárs gyűjtemények válnak láthatóvá a nagyközönség számára.
Egy erre szakosodott adatbázis, a Larry’s List most 317 kortárs magánmúzeum adatait dolgozta fel, részben kérdőívek segítségével, melyek közül 166 érkezett vissza kitöltve. Az eredményeket a közelmúltban megjelent tanulmányban tették közzé. A felmérésben csak jelenleg is élő magángyűjtők által alapított, kizárólag vagy döntően a kortárs művészetre fókuszáló intézmények vehettek részt; a vállalati gyűjteményeket figyelmen kívül hagyták.
A magánmúzeumok földrajzi megoszlása meglepő képet mutat, hiszen aligha gondolnánk, hogy 45 intézménnyel Dél-Korea a világelső. A további sorrend: Egyesült Államok (43), Németország (42), Kína (26) és Olaszország (19). A koncentráció igen erőteljes: az intézmények több mint fele mindössze öt országban működik. A városok rangsorát Szöul vezeti 13 magánmúzeummal, Berlin és Peking 9-9 intézményt mondhat magáénak. Utánuk Miami következik 8, Athén 7, Moszkva és Guangzhou (Kanton) 6-6 múzeummal. New York és London az itt élő gyűjtők nagy száma ellenére sincs az élbolyban, ami vélhetően a horribilis ingatlanárakkal és bérleti díjakkal magyarázható. Érdekes adat, hogy a gyűjtők 59 százaléka saját lakóhelyén nyitja meg múzeumát. A kontinensek versenyében – egyelőre – Európa vezet, itt van a magánmúzeumok 45 százaléka, de a felzárkózó Ázsia is 33 százaléknál tart már. Észak-Amerika részesedése mindössze 15 százalék.
Az állami és magánintézmények „együttélését” egyszerre jellemzi a verseny és az együttműködés. A múzeumalapítók túlnyomó többsége nemcsak szívesen kölcsönöz műtárgyakat a közgyűjtemények kiállításaira, hanem ajándékba adott művekkel vagy pénzadományokkal is segíti azok munkáját. Egy felmérés szerint az Egyesült Államok közgyűjteményeiben őrzött műtárgyak 90 százaléka magánszemélyek vagy cégek adományaként, illetve hagyatékaként került a befogadó intézménybe. Az új múzeumok nemcsak konkurenciát jelentenek egymás és a régiek számára, hiszen egy „kritikus tömeget” átlépve nagyban fellendíthetik egy település idegenforgalmát, amiből valamennyien profitálnak.
Míg a kortárs magánmúzeumok többsége fiatal – 70 százalékuk már ebben az évezredben született –, az alapítók átlagéletkora magas: 65 év. (Az életkor általában nem tabu, mivel az érintettek 81 százaléka férfi.) Emiatt különösen fontos, jegyzi meg a tanulmány, hogy már a múzeumok létrejöttekor pontos tervek, megállapodások legyenek ara vonatkozóan, mi történjen az alapító halála után. Az első gyűjtői vásárlások és a múzeumalapítás között tipikusan két évtized telik el, de a ma működő magánmúzeumok alapítóinak 10 százaléka a gyűjtést is csak ebben az évezredben kezdte, és van, aki már öt év után eljutott a saját múzeumig.
A gyűjteményben őrzött műtárgyak száma önmagában nem mond sokat, mégis érdemes megemlíteni, hogy 43 százalékuk 500-nál kevesebb, 30 százalékuk viszont 1500-nál is több munkát őriz. A legtöbbel – 66 ezerrel – a mexikói milliárdos üzletember, Carlos Slim Helú múzeuma büszkélkedhet. A darabszámnál izgalmasabb kérdés, kik a gyűjtők kedvencei. Nem meglepő, hogy az éllovas Andy Warhol; az ő munkáival a magánmúzeumok 15 százalékában találkozhat a látogató. Ám utána nem a 8 százalékig jutott Picasso következik, hanem 9-9 százalékkal három élő művész: Anselm Kiefer, Gerhard Richter és Damien Hirst. Picasso mögött a sorrend: John Baldessari, Cindy Sherman és Olafur Eliasson. Az új beszerzésekről szóló döntéseket a gyűjtők 77 százaléka maga hozza, 10 százalék ezt a kurátoraira bízza, míg a fennmaradó esetekben közösen alakítják ki az álláspontot.
A múzeumok 16 százaléka csak az állandó gyűjteményt állítja ki, s az időszaki tárlatokat rendezők többsége szintén megelégszik évi 1–3 rendezvénnyel. 15 százalékuk ugyanakkor tíznél is több új bemutatóval várja a látogatókat. Az egyéb programok választéka a tárlatvezetésektől (66 százalék) és az előadásoktól, fórumoktól (65 százalék) kezdve a gyerek- és szeniorprogramokon (49 százalék) át a díjalapításig (12 százalék) és rezidenciaprogramokig (10 százalék) terjed.
A magánmúzeumok mérete igen különböző, de a 3400 négyzetméteres átlag magasnak mondható. Hasonlóan nagy szóródást mutatnak a látogatószámok; az évi 20 ezer vendégnél többet fogadó intézmények aránya 35 százalék. A múzeumok nagyságrendjéről az ott dolgozók száma is adhat – olykor csalóka – képet. 38 százalékuknak legfeljebb öt munkatársa van, 20 százalékuk viszont – Kínában 37 százalékuk – húsz főnél is többet alkalmaz.
Ami a finanszírozást illeti, a magánmúzeumok túlnyomó többsége, 88 százaléka nagyrészt az alapító által juttatott pénzből gazdálkodik. A belépődíjakat 48 százalék, a múzeumshopok bevételét 46 százalék, a szponzori juttatásokat 40 százalék, a terembérletből, külső rendezvényekből származó bevételt 34 százalék, az adományokat 29 százalék, az állami támogatást pedig 22 százalék jelölte meg kiegészítő forrásként. Figyelemre méltó, hogy a magánmúzeumok több mint fele nem szed belépődíjat. Csaknem egynegyedük 100 ezer dollárnál kevesebből gazdálkodik, 4 százalékuk büdzséje viszont az 5 millió dollárt is meghaladja.
E. P.
Megjelent a Műértő, 2016. áprilisi lapszámában