Peter Coeln, a bécsi WestLicht tulajdonosa május 23-án csapatával együtt kitelepült a német kisvárosba, Wetzlarba, hogy a fotótechnika-történet meghatározó darabjává vált kisfilmes fényképezőgép, a Leica létrehozásának centenáriuma alkalmából a készítés helyszínén rendezzen árverést.

Az 1849-ben eredetileg távcsövek, mikroszkópok készítésére alapított Leitz cég tulajdonosa az I. világháború kitörésének évében konstruktőrének, Oskar Barnacknak javaslatára elhatározta: a fényképező objektívek előállításán túl fényképezőgépek készítését is felveszi gyártási programjába. Hosszas előkészítés és a nullszéria gondos kipróbáltatása után a Leitz Camerát (azaz az Leicát) 1925-ben mutatták be a lipcsei vásáron. A termék a mikroszkópoknál megszokott 1/100 mm-es pontossággal (és német alapossággal) készült még a mindenki számára rendkívül nehéz II. világháborús időszakban is. A szisztematikusan és töretlen lendülettel fejlesztett fényképezőgép-sorozatot és tartozékait mind a mai napig gyártják; igaz, az előállítás helyszínei időnként változtak. A mai cég, a Leica Camera AG. néhány évtizede a szomszédos kisvárosba költözött. Új gyárkomplexumukat viszont Wetzlarban építették fel, ennek átadását pedig a 100 éves jubileumra időzítették. A négynapos ünnepségsorozatra a világ minden tájáról érkeztek meghívott vendégek, így az előre bejelentkezett érdeklődők teljesen megtöltötték a WestLicht árverésének helyszínét: a gyári ebédlőt.
Stílszerűen 100 fényképezőgép-tételre és 100 híres Leica-fotós alkotásaira lehetett licitálni. Közülük az életkorát derűsen viselő, 1928-as születésű Elliott Erwitt és a nála nyolc évvel fiatalabb Thomas Hoepker személyesen is jelen volt. Utóbbinak a Muhammad Aliról 1966-ban készített portréfotója 15 ezer euróért kelt el. Ugyanennyit adtak Erwitt Hruscsovot és Nixont ábrázoló riportképéért is.
A magyar származású Robert Capa 1936-os felvétele 5 ezer eurós kikiáltási áron került új gazdájához. Capa a Magnum képügynökség egyik alapítójaként és vezetőjeként írta alá Erwitt újságíró-igazolványát. Ezért a dokumentumért és Erwitt MP típusú Leicájáért 26 ezer eurót fizetett egy gyűjtő. (Minden közölt összeg leütési ár. A WestLicht új és kissé bonyolult járulékszámítását a Műértő 2014. májusi számában már ismertettük.)
A 100 fényképezőgép-tétel a termék történetét olyan átfogóan illusztrálta, hogy a kézre álló méretű kis katalóguson túl a rendezők egy több mint 400 oldalas, keménytáblás kötésű albumot is megjelentettek az anyagról. Ez a gesztust semmiképpen nem nevezhetjük túlzónak, hiszen minden tétel elkelt, és Nikolaus Schauerhuber kalapácsa olyan tárgyak sorsát döntötte el, amelyekről korábban – információ hiányában – még a szakkönyvek szerzői is lakonikus rövidséggel írtak. Joggal érezhették úgy a gyűjtők, hogy most kell a szokásosnál mélyebben nyúlni pénztárcájukba.
Ebben a helyzetben – a jelenlévők egyetértő morajlása mellett – 480 ezer eurós leütési árat ért el a katonai repülőgépekbe szánt, 1941-ben gyártott, elektromotoros filmtovábbítású Leica 250 GG. Az 1953-ban készített, 0025-ös sorszámú Leica M3 prototípus 240 ezer euróba került. Ezzel a területtel egy Wetzlarban lakó ügyvéd-gyűjtő foglalkozik kiemelten, de még ő is fejcsóválva írta be a katalógusba a fekete festésű, majdnem gyári új állapotú, 99-es gyártási számú, 1957-es MP 340 ezer eurós leütési árát.
Kedvezőnek mondható az az összeg – 44 ezer euró –, amelyért vevője a Leica M2 két, Midlandban, 1958-ban – az akkortájt fejlesztés alatt álló kanadai Leitz üzemben – elkészített prototípusú példányát megszerezte. 1965-ben a korábbi modellekhez képest a fénymérő áramforrása miatt megnagyobbított M5-ös Leicához több formatervezési minta készült. Egy ilyen „deszkapéldány” aukcionálása során az elvárható 7 ezer eurónál váratlanul felélénkült a licitálási kedv, és a tétel a jelenlévők egybehangzó véleménye szerint magasnak mondható összegig, 30 ezer euróig jutott.
Ezúttal több olyan kamera is új tulajdonoshoz került, amelyet korábban világhírű fotóriporter használt. Ezek sajátos módon viszont – legnagyobbrészt – a Magnum munkatársai voltak. A rendezők tisztelték a fotósokat, és a tételeket annak ellenére sem bontották meg, hogy ily módon valószínűleg kisebb bevételre tettek szert: Paul Fusco tisztességesen megkopott hét fekete Leicája például így 20 ezer euróért kelt el. Kérdéses, hogy külön-külön mennyit adtak volna a vevők a kamerákért. Ian Berry három, hasonló küllemű gépéért például már 70 ezer eurót kellett fizetni; a Che Guevarát fényképező René Burri két Leicája pedig 14 ezret ért.
Az előzetes találgatások ellenére a felvételkor kialakult képkivágáshoz makacsul ragaszkodó Cartier-Bresson fekete M3 gépéért a kikiáltási árnak csak a dupláját és a becsérték alsó határához közelítő összeget, 44 ezer eurót fizettek.
Jókora licitharc folyt az utolsó tételért. A házigazdák jóvoltából ugyanis a múlt a jelenleg előállított és a jövőben forgalomba kerülő termékekhez is kapcsolódott. Kalapács alá került egy, majd csak a nyár elején bemutatandó, két kamerából és három objektívből álló összeállítás. Az exkluzivitást értékelő vásárló megötszörözte a kikiáltási árat, és 120 ezer euróval honorálta a nem mindennapi gesztust.
(Megjelent a Műértő, 2014. júniusi lapszámában.)
 
Fejér Zoltán