Belvedere Salon

28. Kunstauktion

Olaj, vászon, 31 x 46 cm J.n. Hátoldalán kiállítási etikett és felirat: Özv. Vaszary Jánosné Kiállítva: Vaszary János emlékkiállítása, Budapest, Magyar Nemzeti Galéria, 1961. (kat. 133.) Vaszary János, Budapest, Qualitas Galéria, 1992. márc. 13 - ápr. 3. (kat. 12.) Proveniencia: egykor a művész özvegye, majd Hazai Ödön tulajdonában

Rum Attila tanulmányával
A változás a [18]80-as évek körül kezd először érződni; a [18]60-as évek elején elkészült déli vasút, a szárnyvonalak kiépülése, a gőzhajózás újraindulása egyre több vendéget hoz a tóhoz; megindul a déli oldal parcellázása, követi ezt a zalai part lassú benépesedése. Az első világháború után, amikor a világszerte felszökő nyaralási kedv a csonka határokon belül alig talál megfelelő célokat, ugrásszerűen ível fel a fejlődés görbéje. [...] Ez már egy egészen új világ [...] Itt már a Balaton jelenében járunk: a polgári nyaralók korában. [...] Földvár hosszú ideig a modern, mondénebb dzsentrivilág kedvenc nyaralója volt, Siófok Lidót mímelő strandját s gombamódra elszaporodott szállodáit s penzióit a hangosabb, nyugtalanabb pesti polgárság szállotta meg. Ezek a leglátogatottabb és legdivatosabb telepek; a Pestről zsúfolva indult vonatok itt ürülnek ki, az idény itt a legforgalmasabb, a balatoni vitorlás, lovas, autós sportélet itt a legmozgalmasabb. – írta Keresztúry Dezső a Balatoni Intéző Bizottság által 1942-ben kiadott Festői Balaton című kötetében. Vaszary először az 1900 és 1905 közötti nyarakon dolgozott a Balatonnál, hol a déli, somogyi partokon, hol pedig az északin, Balatonfüreden és környékén keresve az inspiráló motívumokat és különleges fényhatásokat. Az 1920-as évek közepétől pedig szinte minden nyáron megfordult a "magyar tenger" valamely divatos, nagyvilági fürdőhelyén. Vaszary az 1920-as évek közepén tért át a fehér alapozásra való közvetlen festésre. Ebből következően festésmódja is gyökeresen megváltozott, széles ecsetvonásokkal egyre áttetszőbb rétegekben vitte fel vásznaira a terpentinnel erősen felhígított olajfestéket. Paletta helyett egyszerű üveglapot használt, amely lehetővé tette számára a színek fénytelítettségének zavartalan tanulmányozását. Az akvarell frissességével felrakott olajfesték virtuóz magabiztossággal és gyors ecsetvonásokkal került a vászonra, az élmény pillanatnyiságának minél biztosabb megragadására törekvő igyekezettel. 1924-ben gyűjteményes kiállítása nyílt az Ernst Múzeumban és tekintélyes kollekcióval szerepelt a Velencei Biennálén is. Genthon István szerint: „Az igazi Vaszary most lép a közönség elé, harsogó színeivel pogány életörömöt, győzedelmes hedonizmust és féktelen szabadságot hirdet. Nincsen festő, aki ma hozzá hasonló művésze lenne a színnek.” Lyka Károly pedig a következőket írta ugyanekkor: „Egyáltalán alig ismerünk festőt, aki valaha ily mély tüzet tudott volna kicsiholni abból a jámbor tarka kenőcsből, amit olajfestéknek hívunk.” Saját írásai, a korabeli kritikák tanúsága és elsősorban művei alapján kijelenthető, hogy Vaszary erre az időre már minden korábbi kötöttség alól felszabadult. Az öregedve egyre fiatalosabban lázadó művész naprakész modern alkotások tömegével bizonyította, hogy kora művészetével nemcsak lépést tudott tartani, de azt formálni is képes volt. Vaszary először 1906-ban nyaralt és dolgozott a déli parton fekvő Siófokon, az 1920-as években pedig több alkalommal is megfordult itt. A most aukcióra kerülő Siófoki kikötő című festményének színvilága, festésmódja és technikája egyértelműen az 1925 körüli egy-két évre szűkíti a mű születésének idejét. Az a speciális, visszakarcolásos technika tanulmányozható a Siófoki kikötőn, mellyel Vaszary ebben az időben kísérletezett, és amely az egykor Fruchter Lajos gyűjteményében volt Balatoni tájkép (1925 körül, mgt.) felületén is megfigyelhető. E technikával Vaszary a vászon fehér alapozását kívánta a kompozíció szerves részévé avatni. A festőkéssel visszakarcolt festékanyag alól finoman fel-felszikrázó, könnyed és érzékeny felületet tudott ilymódon létrehozni. R. A.