Belvedere Salon

22. Kunstauktion

Olaj, vászon, 84 x 255 cm Jelzés a kép tönkrement alsó szegélyéből kivágott önálló vászondarabon: VASZARY

Bellák Gábor szakvéleményével
Különös alkotással van szerencsénk találkozni. Olyan művel, ami mérete és kvalitása alapján mindenképpen kitüntetett figyelmet érdemel, ám ami az elképzelt jelentőségéhez képest mégis említetlen maradt a magyar műkritikában és művészettörténetben. Vaszary János (1867-1939) valóban nem az a művész, kinek munkásságát ne kísérte volna már a kezdetektől értő figyelem és izgatott kíváncsiság. Vaszary már az 1890-es évektől szinte folyamatosan jelen volt a magyar és európai művészeti életben, alkotásai komoly magángyűjteményekbe, fontos múzeumokba kerültek, kiállított műveit pedig az átlagnál magasabb áron lehetett csak megvásárolni. Vaszary neve a divatos festészet és magas művészi kvalitás szinonimája volt – nemcsak életében, hanem az újabb kori műgyűjtés és műkereskedelem történetében is – és az mind a mai napig.
És akkor 2008-ban felbukkan egy tárgy, egy két és fél méteres hatalmas vászon, sajátos módon különálló szignóval, és csodálkozunk, hogy egy immáron ennyire alaposan földolgozott munkásság esetében is, mint Vaszary Jánosé (alig éve volt, hogy megnyílt a művész vaskos katalógussal kísért életműkiállítása a Magyar Nemzeti Galériában), nincs egyetlen adatunk, egyetlen forrásunk sem az életműben, ami akárcsak egy ehhez hasonló képre is utalna. Elképzelhető-e, hogy egy ilyen méretű és minőségű alkotás elkerülte a kortársak figyelmét? Sajnos, be kell vallanunk, hogy elképzelhető. Nem kizárt ugyanis, sőt az a legvalószínűbb, hogy a mű magánmegrendelésre született, s több évtizedes, vagy akár egy évszázados lappangás után ily különös módon bukkant föl újra. De ne feledjük el, hogy Vaszary, sőt az egész szecesszió esetében, ebben mégsincs semmi rendkívüli.

Lappangó szecesszió
Az a korszak, az a stílus, aminek Magyarországon Vaszary János volt az egyik legszínvonalasabb és legkreatívabb alkotója, a szecesszió, több évtizedes lappangás után találta csak meg a helyét a magyar művészettörténetben és a magyar muzeológiában is. Vajon mikor fedezték volna fel Vaszary Aranykor című remekművét, ha a mű történetesen nem kerül már 1898-ban múzeumi tulajdonba? Könnyű a kérdésre válaszolni, hiszen pontosan tudjuk, hogy a kép 1906 és 1961 között egyáltalán nem volt kiállítva, de még említve sem volt sem a Vaszaryról, sem a korszakról szóló kiadványokban. Az első jelentősebb elemzés csupán 1966-ban jelent meg a képről, de egészen 1979-ig kellett várni arra, hogy végre ki legyen mondva: az Aranykor magyar szecesszió főműve. Vajon mindez ugyanígy történt volna akkor is, ha történetesen az Aranykor is elvész egy magángyűjteményben, s nem egy múzeum falai között érik meg arra, hogy elfoglalja kitüntetett helyét a magyar szecesszió és a magyar századforduló művészetének történetében? Nem csodálkozhatunk tehát azon, ha ez a nagyméretű, nehezen mozgatható, s az elmúlt évszázad művészeti divatjain kívül álló alkotás tulajdonképpen még a tulajdonosának sem volt elég érdekes és fontos.
Hová lett Vaszary remek pannója – A Hír allegóriája – amit 1899-ben festett a budapesti írók és újságírók „Otthon” körének nagytermébe? Fontos mű, mert éppen ez az alkotás bizonyítja, hogy Vaszary 1894 és 1901 közötti szecessziós festészetében hol a festői, hol pedig a rajzi elem dominál. Az 1894-es Párizsi nő plakátszerűen tiszta grafikus kompozíció, 1898-ban, ahogy az Aranykor tanúsítja, a festői kifejezés válik fontossá, s 1899-ben ismét a rajzosabb stílus kerül előtérbe Vaszary festészetében. Mindeközben Vaszary nemcsak fest, hanem folyamatosan illusztrál is, címlapokat és plakátokat tervez, természetesen jó stílusérzékkel a grafikai megoldásokat helyezve előtérbe. Ahogy az „Otthon” képe is mutatja, Vaszary szecessziós festészetével mostohán bánt az idő. Ez a kép ismeretlen helyen lappang, s csak remélhetjük, hogy előkerül egyszer még valahonnan. Ezt a sorsot, a hosszú elfeledettség és évszázados lappangás sorsát példázza e most előkerült alkotás és ma még ismeretlen, rekonstruálhatatlan története is.

Vaszary falképei
Vaszary János festészetében külön fejezetet, sőt stíluskorszakokon átívelő fejezetet jelent monumentális falképfestészete. Az „Otthon” nagytermének pannója volt ebben a műfajban az első alkotás Vaszary festészetében. Ugyanezen évben készülnek el első faliszőnyegei is és fordul intenzívebben az iparművészet felé. 1909-ben, egy újabb szecessziós stílusfordulat során készül el a Nő macskával szokatlanul furcsa, keskeny kompozíciója – szinte bizonyos, hogy falképi funkcióval. Az életmű utolsó korszakában pedig megszületik a tihanyi Biológiai Kutató Intézet pannója (1926–1928), amit a modern falképfestészet egyik legreprezentatívabb alkotásának tekinthetünk. Ebbe a sorozatba illeszthető bele a most árverésre kerülő alkotás is. Sajátosan frízszerű formája, rendkívüli mérete alapján szinte biztosan lehetünk benne, hogy ez a mű is falképnek, pannónak készült egy eddig még ismeretlen helyszínre.
A Pipacsos rét stilárisan az „Otthon” falképéhez áll közel. Az erős, lendületes kontúrokkal határolt figurák, a kompozíció finom ritmusa, a drapériák nagyvonalúan elegáns kidolgozása, sőt még az előtéri növényzet kialakítása is kifejezetten a Hír allegóriájával való közeli rokonságot húzzák alá. A háttéri erdő finoman seprűs, fátyolszerű megfestése pedig Vaszary szolnoki tájképeinek stílusával állítható párhuzamba. A kép határozottan rajzi karaktere alapján ugyanakkor Vaszarynak az 1890-es években tetőző illusztrátori, grafikai munkássága is kiváló analógiákat kínál az összehasonlításra.

A mű 1899 körüli datálása is éppen a fentiek alapján tűnik indokoltnak. Fontos azonban megjegyezni, hogy Vaszarynál éppen az 1890-es években nagyon sűrű stílusváltásokkal találkozunk. Rajzos és festői látásmóddal egyaránt találkozunk, s ekkoriban legintenzívebb az iparművészeti tevékenysége is. Ebbe az izgalmasan formálódó stíluskorszakba helyezhetjük el a Pipacsos rét impozáns kompozícióját is. Fontos mű került elő az ismeretlenség homályából, s reméljük, ahogy most kvalitásait felismertük, előbb-utóbb homályba vesző történetére is fény derül.

B. G.

A kép jelenlegi tulajdonosa egy évvel ezelőtt föltekert, erősen sérült, rongálódott állapotban jutott hozzá a festményhez. Az akkori eladó szóbeli közlése szerint egy Andrássy úti ház (pontos címet vagy nem tudott, vagy nem akart közölni) egyik lakásának felújítása során került elő egy kibontott rabicfal mögül, ahová a kép évtizedekig be volt falazva. Valószínűsíthető tehát, hogy a századfordulón ebbe a lakásba készült megrendelésre a kép és a 40-es években megvédésére választották a befalazást. Összetekert állapotban a földön állt és a felszívott nedvességtől az alsó 3-5 cm tönkrement. Ez a csík javíthatatlan volt, ezért le kellett vágni, viszont a képaláírást sikerült megmenteni, ez a magyarázata, hogy a VASZARY jelzés egy önálló vászondarabon van.