Virág Judit Galéria

(49) Tavaszi aukció

Olaj, vászon, 60,5x80,5 cm; Jelezve jobbra lent: TM

FELTEHETŐLEG KIÁLLÍTVA:
Tóth Menyhért festőművész gyűjteményes kiállítása. Tornyai János Múzeum, Hódmezővásárhely, 1964. katalógus: 30. (Ülő asszony címmel)

Az Olvasó nő Tóth Menyhért egyik legharmonikusabb figurája, amely a kerekdedség művészi „filozófiájának” égisze alatt készült valamikor a hatvanas évek elején. Tóth a maga sajátos, ízes és keresetlen frazeológiájában így beszélt a kerekded formák, a teljesség és a mindenség kapcsolatáról a hetvenes évek közepén: „A teljesség. Ez az én legnagyobb álmom. A teljesség ábrázolása. Elkezdtek a munkáimban megjelenni a kerek formák. Mert én a kerekdedségben valami teljességet érzek. (…) Úgy érzem, az állat is akkor boldog, ha kerek… Vagy az ember is… A nagyanyám azt mondta egy szép lányra, vagy egy szép tehénkére: Ez bizony egészségös, mert olyan szép kövér! Hogy valamiben benne legyen az életnek a legteljesebb igenlése, élése, hát én ezt csak így tudom elképzelni: kerek formákban.” (Kernács 1976, 4.)

A kerekded teljesség mellett a hatvanas évektől kezdve az izzó fehérség minden színt magába foglaló optikai teljessége vált Tóth Menyhért festészetének másik vezérlő elvévé. A fehérség spirituális kultusza technikailag és formailag nagyjából azt jelentette, hogy a festő a hatvanas évek végétől kezdődően a színes olajfestékkel kialakított motívumokra újabb és újabb fehér rétegeket vitt fel egészen addig, amíg azok pasztózusan, szinte vakolatszerűen beborították az egész festményt. A fehérség azonban már korábban, valamikor a hatvanas évek elején alapvetővé vált Tóth munkáiban, hiszen az ekkoriban keletkezett munkáin már sokszor dominálnak a fehérbehajlóan világos színharmóniák. Talán a kerekdedség és a fehérség formalista esztétikája és népi folklórba ágyazott panteizmusa állhat annak a stiláris korszakolásnak is a hátterében, amely magától a művésztől eredően vált meghatározóvá a szakirodalomban: „allegorikus 1930 és 1945 között, expresszív realizmus 1958-ig, szimbolikus, mitologikus 1974-ig”. (Zsellér Jenő feljegyzését idézi: Pap 1995, 101.)

Tóth pályáján a hatvanas évek nemcsak a régóta keresett, egyszerűségében is univerzális formavilág megtalálását jelentette, de az első szakmai sikerek is ekkor érték: 1964-ben 23 évnyi szünet és számtalan visszautasítás után újra egyéni kiállítást rendeztek neki. Először Hódmezővásárhelyen mutathatta be műveit, majd öt évvel később már Budapesten is, ahol a kritika kifejezetten ünnepelte a hitvilágában üdítően naiv, de formanyelvében még európai mércével is professzionálisan eredeti művészt. Az Olvasó nő ennek az új, sikeres, „szimbolikus, mitologikus” stílusnak az egyik legszebb darabja, hiszen a tyúkját és könyvét egyaránt magához ölelő, Madonna-szerű nőalak szinte tökéletes kört alkot a kompozíció középpontjában. A mű másik meghatározó eleme, a tyúkhoz és a könyvhöz hasonlóan gazdag szimbolikájú olajmécses, amely halványan derengő glóriát von az egész nőalak köré. A festmény terében azonban nemcsak a lámpa sugárzik, hanem a szinte teljesen kifejezéstelen és végletekig redukált arc is, amely már előre vetíti a hetvenes évek teljesen fehér, Napkorongszerű arcait: „A középkorban a kiváló embert: a szentet úgy ábrázolták, hogy glória volt a feje körül. Én rájöttem, hogy nem az emberen kívül van ez az értékes sugárközpont, hanem az emberből magából sugárzik. Nap-arca van minden embernek.”
Kernács 1976, 4.)

Kaszás Gábor