Kieselbach Galéria

49. tavaszi aukció

70x100 cm
Olaj, tempera, vászon
Jelezve jobbra lent: Szőnyi I 1937

KIÁLLÍTVA
Feltehetően: Szőnyi István festőművész gyűjteményes kiállítása. Fränkel Szalon, Budapest, 1937. október–november (Kat. 3. Reggel)

IRODALOM
Kállai Ernő bevezetője Szőnyi István festőművész gyűjteményes kiállításának katalógusában. Fränkel Szalon, Budapest, 1937.
Bernáth Aurél: A múzsa udvarában. Budapest, 1967. 78–80.


Egy töretlen életmű

Különös szerencse, hogy e mostani árverési kiállításon a 20. századi magyar festészet három kiemelkedő, sok tekintetben eltérő pályát befutó, de néhány fontos területen feltűnő rokonságot mutató művészétől, Ferenczy Károlytól, Egry Józseftől és Szőnyi Istvántól egyaránt múzeumi rangú remekművek kerülnek közönség elé. Festészetünk elmúlt százötven éve – leginkább a szerény színvonalú mecenatúra és a történelem kényszerű megalkuvásokba kergető, drámai fordulatai okán – szűkölködik az olyan alkotói utakban, melyeknél a következetes, belső művészi fejlődés akadálytalanul, mindvégig egyenletesen magas színvonalú művekben ölthetett testet. Modern művészeink egy jelentős részének életművében erős, felütés-szerű, általában a nemzetközi iskolákhoz szorosan kapcsolódó indulást látunk, majd a finom eufémizmussal konszolidációnak, lehiggadásnak titulált hanyatlás évei következnek. Van azonban néhány magyar festőművész a 20. században, akik a változó, sokszor kényszerítő külső körülmények ellenére is mindvégig megőrizték az előrelépés képességét, s késői alkotásaik semmivel sem maradnak el fiatalkori éveik művészi termésétől. Ferenczy, Egry és Szőnyi valamennyien ehhez a ritka típushoz tartoznak: kivételek, akik erősítik a szabályt. Ők a magyar művészet igazi arisztokratái, akik a festészetet, az alkotást mindig többnek tekintették puszta képfaragásnál, s műveiket nem ember által konstruált múlandó eszmékkel töltötték meg, hanem földtől elemelkedő tartalmakkal telítették. Mindegyiküket jól jellemzi az a néhány gondolat, melyet Bernáth Aurél írt le Ferenczy Károly művészetéről: „Csend, nagy dolgok kihallgatása, figyelem a belső hangra. Ernyedetlen törekvés a jelenségeknek látomás-szintre való emelésére, ami nélkül nagy művészet soha nem volt, s amely elv az ő korában került éppen legjobban az ebek harmincadjára.” Ez a „látomás-szintre emelés” természetesen más és más módon, eltérő „intenzitással” jelenik meg a három festőnél: Egry esetében szinte panteisztikus jellegű szakralitás tölti meg tartalommal az anyagtalanná váló formákat, Ferenczy képeinél a pillanatba zárt természeti látvány csendes ünnepélyességgel telítődik, Szőnyi pedig öntudatlan egyszerűséggel könnyed, mégis filozófiai mélységet sugárzó költészetté nemesíti át a megformált valóságot.

A boldogság édes derűje
A most bemutatott, közel nyolcvan éves lappangás után felbukkant festmény nem csupán Szőnyi életművének, de az egész 20. századi magyar festészetnek is egyik legmegkapóbb otthon-képe. Szőnyi jellegzetes, puha formái és a varázslatos kolorit, a gyöngyházas színek páratlan harmóniája teremti meg az időtlen hangulatot, melyben meghittség, nyugalom és békés derű honol. Az ábrázolt motívumok nem rajzolódnak ki élesen, mintha minden körvonalat feloldana a párás fénnyel telített levegő puha és lassan áradó remegése. A szélekkel átvágott motívumok, a síkok, vonalak és ívek gazdagon tagolt rendszerré állnak össze, mégis egyetlen pillanatra sem érezzük a komponálás szándékolt furfangjait: Szőnyi úgy lakja be vattás hatású színfoltjaival a képteret, hogy kompozíciójának ritmusa olyan magától értetődőnek hat, mint a nyugodt lélegzés. Bonnard legszebb munkái jutnak eszünkbe e kép hangulattal telített, tiszta festőisége láttán: tökéletes harmónia, mely a néző minden érzékszervét megszólítja. A reggel puha fényeivel átjárt, egyszerűen berendezett szoba idilli csendjét csak a spalettás ablakon át beszűrődő lombsuhogás tölti meg, mely lágyan festi alá az öltözködés alig hallható neszeit.

„Késő tavaszi napsütésre hasonlított” – írta festőbarátjáról Bernáth Aurél, s e látszólag meredek képzettársításra éppen a Reggelhez hasonló művek adnak magyarázatot. Kállai Ernő, a 20. század egyik legjelentősebb magyar művészettörténészének szavai hasonló következtetést sugallnak: „A természettel való egybesimulás mélyén a határtalanság sejtelme járja át a képzeletet, mint szabad, nagy szárnyalás, mint a levegőnek, fénynek, párának gáttalan tovaterjedése, úszása-lengése. Szőnyi képein ez a sajátosan magyar festői hangulat a nyugalom és boldogság édes derűjét árasztja magából.”

Molnos Péter