Belvedere Salon

34. Kunstauktion

Olaj, falemez, 23,5 x 19 cm
J.j.l.: Szinyei
Hátoldalán 1912-es ajándékozási etikett
Bellák Gábor műbírálatával

Szinyei Merse Pál művészetében az 1867-es év sok szempontból korszakhatárnak tekinthető. Ekkor kerül a müncheni akadémián a nagy hírű Karl von Piloty osztályába, ám mielőtt Pilotyhoz felvételt nyerne, igyekszik egy megfelelően érett és egyéni kompozícióval jelentkezni professzoránál. Ez az év az útkeresés éve, amikor hosszú ideig még nem tud elszakadni a nagy, történelmi témákkal való kísérletezéstől, de ez az az év is, amikor rájön, hogy a természet és a mitológia közelebb áll hozzá, mint a hazafias tematikájú történeti festészet. Idősebb kortársa, Arnold Böcklin hatására fordul ekkor a mitológiai témákhoz, s 1867-68 során alkotja meg azokat a Faun-kompozíciókat, amelyek aztán az 1868 nyarán befejezett nagy Faun és nimfa c. képhez vezetnek.
Ennek az útkereső esztendőnek az alkotásai között nemcsak számos, hasonlóan kisméretű és ugyanilyen deszkára festett kompozícióval találkozunk, hanem feltűnő stílusbeli és technikai azonosságot is tapasztalhatunk Szinyei ismert képei és a most felbukkant, eddig ismeretlen tájkép között.
Ez az erdei utat ábrázoló kép ugyanolyan „alla prima” festéssel, vagyis egyrétegben, lazúrok nélkül készült, mint Szinyei ekkoriban festett kis tanulmányai. A nyers deszka erezete és színe sokszor áttetszik a festék alól, s ez különös optikai hatást kölcsönöz a képnek. Teljesen hasonló megoldás figyelhető meg a már említett Faun I. vázlatán (1867). A Faun-vázlat színvilága, festői gesztusai, a festékkezelés tekintetében egészen közel áll a most vizsgált képhez. Szinyei korai képeinek, vázlatainak egy eddig alig hangsúlyozott sajátossága, hogy nagyon sok köztük az álló formátumú kompozíció. Szinyei még a tájképfestészetben is előszeretettel alkalmazta ezt a nem kifejezetten tájképhez megfelelő formátumot. Ugyancsak az 1870 körüli évek tájképeire jellemző, hogy Szinyei az egyenletes megvilágítású tájakat kedveli, az ég kékje csak alig-alig villan ki a vékony felhőtakaró alól, s hogy a horizonthoz közel az ég már szinte teljesen fehér. Ami a mű kvalitását illeti, hangsúlyoznunk kell, hogy a táj karakterének, hangulatának ilyen természetes finomsággal való megjelenítése, ennyire újszerű színezése, s ennyire friss szemlélete még Szinyei kortársainál is csak keveseknél figyelhető meg. Mészölynél mindig egy finom szürke tónus jellemző, Munkácsy, Paál tájképeit egy sajátos drámai erő hevíti. A Szinyei által megtalált harmónia a felfokozott színesség és hangulati nyugalom között majd csak az utána következő generáció festészetében válik mindennapos gyakorlattá.
B. G.