Virág Judit Galerie und Auktionhaus

(3) XIX. Századi mesterművek és Zsolnay kerámiák

Olaj, vászon, 73x122,5
Jelezve balra lent: Skuteczky D. Venezia

Kiállítva:
-Skuteczky Döme emlékkiállítás. Műcsarnok. 1923. Őszi tárlat. 269. kép

Reprodukálva:
-Vojtech Tilkovsky: Dominik Skuteczky. Bratislava, 1954. 175. kép

Skuteczky Döme életművéről szlovák nyelven vaskos monográfia jelent meg, míg a magyar művészettörténetírás - az akadémikus zsánerfestészettel szembeni előítéletei nyomán - kevés sort szentelt munkásságának az elmúlt évtizedekben. Viszonylagos hazai ismeretlensége indokolja tehát, hogy életútjáról kicsit bővebben szóljunk az alábbiakban.
1859-től Bécsben élt, ahol Johann Meixner bécsi szobrász műhelyében inaskodott. 1866-ban már a bécsi akadémia történelmi festészet szakán tanult. 1867-ben olaszországi ösztöndíjat kapott, a velencei akadémián két évig Pompeo Marino Molmenti volt a mestere. 1870-72-ig Firenzében, majd Münchenben járt tanulmányúton. 1873-tól ismét az osztrák fővárosba költözött és portrémegrendelésekből biztosította megélhetését. Itt lépett először nyilvánosság elé 1875-ben a bécsi Künstlerhaus kiállításán, ahol 1888-ban szerepelt újra. 1876-ban visszatért szeretett Velencéjébe, ott élt végleges besztercebányai hazatelepüléséig, 1889-ig. Eredeti keresztnevét, a Dávidot, olaszországi letelepedésekor változtatta Domenicora. Velencében készült kedvelt zsánerképeinek sokaságát a londoni Wallis műkereskedő-cég vásárolta fel. Itáliában Skuteczky baráti köréhez tartozott Giacomo Favretto, Ettore Tito és az osztrák August Pettenkofen is. 1877-től rendszeres kiállítója volt a budapesti Műcsarnoknak, amely 1923-ban megrendezte a festő emlékkiállítását. A berlini (1888), londoni (1890), müncheni (1891) és prágai (1896, 1897, 1901) bemutatkozások mellett hazai sikerét, szakmai presztízsét állami és királyi vásárlások valamint kitüntetések tanúsítják. 1885-ben bronzérmet, 1896-ban aranyérmet, 1905-ben a Képzőművészeti Társulat nemzetközi kiállításán kis állami aranyérmet kapott. A közönség szélesebb rététegeihez való eljutást célozva a Kíváncsiak, a Modern Paris, a Modern Odysseus, a Rézhámor és a Kis vendég című műveit sokszorosították műlapok formájában. Gazdag életműve hazai és külföldi köz- és magángyűjteményekben lelhető fel, München, Prága, Róma és Bécs múzeumaiban bukkanhatunk képeire. Hagyatékának nagy része a pozsonyi Szlovák Nemzeti Galériában található. Munkássága utolsó évtizedeiben a besztercebányai rézhámor hétköznapjainak megjelenítése foglalkoztatta. A Nemzeti Galéria XIX. századi állandó kiállításán az 1910 körül készült Rézhámor című festménye reprezentálja.
A velencei évek alatt Skuteczky a múlt század utolsó évtizedeinek a nagyközönség által oly közkedvelt, a feltörekvő és anyagilag erősödő polgárság igényeihez igazodó zsánerfestészeti áramlatához kapcsolódott. Ez a divatos piktúra vette körül az itáliai rokon szellemiségű festők: Ciardi, Nono, Rotta, Zandomeneghi alkotásaiban, de Münchenben jártakor is e műfaj tobzódása fogadta. Ugyancsak ezzel a hangvétellel találkozhatott magyarországi kortársai: Margittag, Jendrassik, Peske, Stetka, Tornai, Dudits képein, a műcsarnoki termekzsúfolt falain.
Jelen esetben is a zsáner műfaji szabályait hűen követő, nagy szakmai felkészültséget, rutinos rajztudást tükröző festmény a velencei San Marco templom egyik oldalkápolnájában éppen zajló mise mozzanatába enged bepillantást.
A kép előterében baloldalt térdeplő fiatal lány alakjától szemünket jobbra felfelé vezeti az aranyozott rácsozatú, tündöklő szentélyajtó és az oszlopok látványa, valamint a szentélyből kiömlő világosság. A festő mesterien játsza ki a fény-árnyék ellentéteket. Míg a szertartás centrumát fényárba borítja, ezzel a megoldással az ott zajló események transzcendenciáját hangsúlyozva, addig a kép túloldala, távolodva a szakrális középponttól egyre inkább homályba vész. A kompozíción egy másik átlós elrendezés is tetten érhető, mely ugyancsak az előtér hangsúlyos leányalakjától a középtér kontyos, imába mélyedő női figuráján át vezet a bal sarokban magába roskadva ülő férfi sziluettjéig. Skuteczky az imádkozás különböző gesztusaival, a testtartásokkal változatos pszichológiai jellemzését adja figuráinak. A teljes átélés, a drámai odaadás, a figyelem és a megbánás számos gesztusát követhetjük nyomon a misén résztvevő alakok megformálásában.
Az akadémikus festészet kanonizált színhasználatának megfelelően a barna alaptónus uralkodik a képen, mely vörösesbarna, fekete, szürke, zöldesszürke tárgyi motívumokból épül fel. Az intim hangulatot alátámasztó komor, visszafogott koloritot csak itt-ott élénkíti egy-egy mécses vagy gyertyaláng narancssárga fénye, a padlózaton megcsillanó tükröződés, az oltár peremén végigfutó piros ecsetvonal vagy a fehér blúzos nőalak kalapját díszítő rózsaszín szalag. Skuteczky Döme festői érzékenységgel jeleníti meg a San Marco jól ismert márvány falát, a jellegzetes cosmata mintázatú padlózatot és az alkonyati derengésben látszó rácsos kaput, melynek csak jobb felső sarkában tűnik fel egy kis fehér fényfolt. A diagonálisan álló oltár és a padló perspektivikus, a kép előtere felé egyre növekvő kör mintázatai szélesítik, megnyitják a látószöget, ellentétet hozva ezzel létre a meghitt pillanat bensőségessége és a tér tágassága között.
A festménynek számos előképére, variációjára lelhetünk Skuteczky oeuvre-jén belül. A művészt erősen foglalkoztató motívum izgalmasan sokoldalú feldolgozásai körvonalazódnak a kiállítási és aukciós katalógusok, illusztrációk számbavétele nyomán. A témaváltozatok azonosítását nehezíti ugyan, hogy a variációk többségét Ájtatosság címen közli a szakirodalom. A legteljesebb, legrészletesebb feldolgozásnak tűnik az általunk elemzett festmény melyet az 1890-es években, már idehaza, itáliai élményeit felelevenítve alkothatott a mester. A kompozíció leghangsúlyosabb figurája - a bal szélen térdeplő lányalak - a millenniumi kiállításon az állam által megvásárolt, Átatosság című képen uralja a teret, ehhez a festményhez vázlatok során jutott el a festő. Ismerünk két másik változatot is, ahol az imazsámolyra boruló lány alakja a háttérben a falnál ülő, fekete kalaposnő figurájával egészül ki.
Egy újabb variáción a mozaik padlózatú térben, kandelláberek előtt jelenik meg az imádkozó lány. Végül festményünk másik két figurájának - a középtérben lévő kontyos nőalak és a mögötte imádkozó idős hölgy motívumvariációjára is rábukkantunk egy aukciós katalógusban.
A teplombelsök kedvelt helyszínei voltak a polgári életképeknek, melyeknek tipológiai előzményeit a XVII. századi holland életképfestészetben találhatjuk meg. Szabadi Judit különbséget tesz ezen életképeken belül az társasági festészet anekdotizáló ága és a szituatív festészet körött. E művet az utóbbi csoporthoz sorolja a téma visszafogott megközelítése, ahol a csendes szemlélődés mellőz minden harsányságot, teátralitást. Zsánerjeleneteinek környezetéül Skuteczky máskor is szívesen választotta a templomi miliőt, például az 1870-es évek végén készült, még novellisztikus csattanóra kihegyezett Rossz nyelvek az Aki alszik nem fog halat illetve az Áhitat címet viselő képeken is. Ez utóbbin egy fehérfátyolos nőalak kislánya mellett imádkozik a díszesen faragott padon térdelve. Az azonos ábrázolási típusok ismertebb hazai példái közül említésre érdemes Jendrassik Jenő: Özvegy (1890) vagy a Mü-terem Galéria legutóbbi aukcióján szerepelt Zemplényi Tivadar: Templomban (1889) című műve is.
A Szent Márk templom árkádjai alatt misére érkező fekete kendős leányalak - a számunkra már jól ismert motívum egyik variációja - a témája annak a festménynek, mellyel Skuteczky 1894-ben a Műcsarnok Téli kiállításán szerepelt. Szana Tamás műkritikus a tárlatot méltatva így írt a kompozícióról: „A Szt. Márk templom átriuma, egyetlen női alakjával. Ez a legapróbb részletekig megfigyelt, de a pepecselés hátrányait azért sehol sem éreztető kép egyik gyöngye a télnek, s a legkényesebb ízlésű amateur is szerencsésnek érezheti magát birtokában.”

P. E.