Belvedere Salon

20. Kunstauktion

Tempera, karton, 52 x 40,5 cm J.j.f.: Márffy Ö.

Tanulmány:
A csendélet műfaja – akár a gyümölcs-, akár a virágcsendélet – végig kíséri Márffy életművét. Gyakran önállóan, máskor enteriőr-részletben jelennek meg mellékmotívumként, hangulathordozóként, vagy kompozíciós célzattal. Magát a képtípus történelmi kialakulását is érdemes áttekintenünk, hogy pontosabban érzékelhessük itt elemzett festményünk jellegzetességeit. Már a hellénisztikus korból maradt emlékünk egy mozaik jóvoltából, ahol a virágcsokor önállóan jelenik meg egy műtárgy egyedüli tematikájaként. Az itáliai reneszánsz századaiban az összetettebb egyházi és világi kompozíciókban részletmotívumként szerepeltek virágok vagy gyümölcsök: szimbolikus, kompozíciós-szerkezeti, vagy ornamentális célzattal. Később, a holland barokk festészetben érte el fénykorát a teljesen autonóm csendélet műfaja, ahol a naturális látványszépség, a dekoratív gazdagság és a pontos anyagszerűség teljes szinkronitásban volt kora uralkodó flamand képzőművészeti stílusával. A romantikában indulati-érzelmi tartalommal dúsult a virágcsendélet mondanivalója (pl. Munkácsynál), majd a modern korban sokrétűen differenciálódott minden megjelenési módozata. Hol kompozíciós-szerkezeti problémák hordozója lett, hol a stíluskísérletek motívumközeli terrénumát adta, hol az emberi sors (és sokszor egyedüllét) adekvát kifejezéstartalmává redukálódott eszköztára. Egyszóval: sűrítetten volt képes kifejezni a korszellemet a francia meghatározású „nature morto”, vagy a német „Stilleben” szó szerinti tartalma. Ezek egyaránt jelenthették a hangtalanságot és az „élet csendjét” éppúgy, mint a természet „halotti” mozdulatlanságát. Márffy Ödön aukcióra kerülő csendélete nagyvonalúan foglalja egybe a műfaj fent említett és általánosított jellemzőit. Hangvételének előzménye az 1910 körüli „gyümölcsöstálján”, vagy a bő másfél évtizeddel későbbi „Fekete vázá”-n jelentkezik (l. Zolnay: M. Ö. – Corvina 1966 – 2. és 12. sz. repr.-k). De amíg azoknál a bőséges anyaghasználat a domináló, itt bravúros az eszköztelenség tér- és motívumformáló virtuozitása. A képsík alaprétegei: a homogén világosbarna, megmunkálatlan felület formarendező és – szervező szerepet tölt be a végletekig redukált virágszirmok, levelek részleteinél. Márffy arra törekedett, hogy a lehető legkevesebb eszközzel a maximális látványillúziót teremtse elő, csak a legszükségesebb festői- és formagesztusokkal. Így valóban csend és nyugalom uralkodik a friss és keresetlen festményen. A művészi célkitűzés és annak megvalósítási színvonala egybeesik, fedi egymást; organikusan illeszkedve a teljes életmű kiérlelt és egyedi stílusvilágához.
Aszalós Endre