Virág Judit Galerie und Auktionhaus

Auktion

Olaj, vászon, 55x66 cm
Jelezve jobbra lent: Koszta

Aukcionálva:
Magyar Királyi Postatakarékpénztár
Árverési Csarnokának XCVI. aukcióján (219. tétel)

Proveniencia:
korábban Kovács Dezső gyűjteményében

Az apró termetű Koszta, a székely csángó ősök ivadéka, hegyvidéki származása dacára a síkságon, a pusztán, közelebbről az Alföld mikroklímájában nőtt igazi festőóriássá. A nemzet szimbolikus hazájaként felfogott tájban vélte felfedezni a speciális magyar karaktert, ami felé Munkácsy dramatizált realizmusával és a számára Paál László által megtestesített barbizoni intim, mégis monumentális tájfelfogással közeledett. Rövid nagybányai plein-air intermezzót követőenSzolnok, Abony, Cibakháza és Gyömrő után találta meg a maga „Tahiti”-ját a szentesi falvak és tanyák vidékén.
Festészetéből fokozatosan tűntek el az atmoszférikus hatások, hogy a fények akadálytalanul szikrázzanak fel a sötét-világos elemi kontrasztjának alárendelt tiszta színekben. Mindinkább redukálódott a festmények életképi jellege is. Jóformán nincs történet, esemény, figura is csak jelzésszerűen. Lényegkereső egyszerűsödési folyamata során mindent alárendelt a jellegzetesnek és az élményszerűnek, mintha maga a vidék esszenciáját akarta volna kikeverni palettáján. Új festői látásmódja először az 1914–16 között festett szélmalmos festményeiben jelentkezett, mikor a beregháti Aranyossziget düledező cigányputrijait örökítette meg. A látóhatár fölé magasodó malmok monumentális sziluettje idővel kikopik majd a kompozíciókból, de a képek mit sem veszítenek monumentalitásukból. Mikor, az 1920-as évek elején, a Szentes határában fekvő Várfokra kiköltözve maga is tanyasi emberré vedlett, a környező világ leghétköznapibb jelenségei – száradó ruhák, egy pocsolya, földbarázda– is alkalmasak lettek a monumentális hatás eléréséhez.
A malmos és a tanyasi képek közti átmenetet jelentenek az 1915–20 közé tehető faluvégi, faluszéli tájképek. Ezeken a festményeken az emberi közösség végváraiként magasodnak az aprócska, primitív hajlékok, ellentétben a tanyák magányával. Még itt-ott látni az ember szépérzékének nyomait: kerti virágok, mázas köcsögök, színes takarók és ruhák. Időnként még felbukkannak egymással iskontaktusba lépő figurák, akiket később felváltanak majd a földet túró alakok, míg végül már minden – tárgy, élőlény, ház – fölszívódik a tájban, és már csak a égtelen pangeává mitizált föld marad.
Ennek az átmeneti időszaknak talán legérettebb remekműve ez a festmény. Az egymáshoz szoruló, középen tömörödő motívumok koncentrátuma, a fehéren villogó házak öszszeszorított fogsora, a felgyűrődő földrétegek az ég sűrű habarcsába ragadva valami ősrobbanás előtti pillanatot éreztetnek. A tanyasi képek ellenfényben tartott sziluett házaival szemben ezek a faluszéli meszelt falak fehéren izzanak. A fénynek nincs forrása, belülről sugárzik; az árnyék nem a fény hiánya, hanem ellentéte, s mindkettő anyagként, antianyagként torlódik, hullámzik egymásnak feszülve. Az ég kékje minduntalan felszínre buzog az árnyékok feketéje, a fehérek és a nedvdús zöldek alól, s e színmasszák tetején pirosak, sárgák apró pöttyei parázslanak. Ez az energia, az életerő, az élni akarás járja át a roskatag kunyhókat és a növényzetet is, aminek pedig igazi forrása a csak teremtett környezete által láttatott ember.

Marosvölgyi Gábor