Központi Antiquariat

168. Könyvárverés

1718. február 10. Drinápoly [Edirne]

II. Rákóczi Ferenc 1718. február 10-én, Drinápolyban (ma: Edirne) kelt, kézzel írt, aláírt levele XI. Kelemen pápának. Rákóczi röviden közli a pápával, hogy Franciaországból Törökországba érkezett, mivel a szultán biztosította afelől, hogy nem célja seregeivel a birodalom határainak kiterjesztése és nem is fog a kereszténység, vagy az Erdélyi Fejedelemség és Magyarország romlására törni, ellenben törekszik Rákóczi fejedelemségének visszaállítására. Rákóczi leszögezi továbbá, hogy nem fogja akadályozni a Habsburgok és a törökök közötti béke megkötését, azonban kívánatosnak tartja a tárgyalásokba bevonni a moszkvai cárt, a lengyel és a porosz királyt és nemkülönben a pápát magát, amint ezt már a szultánnak is jelezte. Kétségeit fejezi ki ugyanakkor, hogy a bécsi udvar nem fogja elfogadni ezeknek a hatalmaknak a közvetítését, „nehogy megszűnjön a lehetőség a zavarosban halászni” és azok számonkérhessék rajta a szerződés betartását. Pesszimizmusának ad hangot a török háború esetleges folytatása kapcsán is, amely könnyűszerrel válhat más hatalmi érdekek ürügyéül.

Rákóczi borúlátása a körülmények ismeretében válik igazán érthetővé. A levél írásakor, 1718 februárjában ugyanis már közel öt hónapja volt annak, hogy Rákóczi a szultán hívására török földre érkezett és ez idő alatt próbált konkrét szerződést, garanciákat kicsikarni a török féltől, eredménytelenül. A Porta ígérete ugyanis úgy szólt, hogy Rákóczi nélkül nem kötnek békét Ausztriával és visszasegítik őt az erdélyi fejedelmi székbe. Rákóczi, kötelességtudattól vezérelve úgy is vállalta az utazást, hogy nem kapott formális szerződést a Portától és erre megérkezése után sem került sor. A bizonytalanság azonban Rákóczi számára egyszerre kecsegtetett a siker reményével és a teljes politikai kudarc veszélyével egyaránt. Egyfelől az osztrák-török háború folytatása és eszkalációja erősíthette volna Rákóczi pozícióit, és pontosan ennek az ígérete rejlett a Habsburgok elleni spanyol támadásban 1717 őszén. A várakozásokat ráadásul csak fokozta az 1718 februárjában hozzá küldött spanyol követ tájékoztatása egy lehetséges spanyol-török szövetségről.

Másfelől Belgrád 1717. évi eleste után szárnyra kaptak a híresztelések arról, hogy a török békét kíván kötni Béccsel, ebben pedig benne rejlett a kiadatás veszélye, amelyet békekötés esetén az osztrák fél követelni fog, a Porta pedig gyengeségében beleegyezik annak teljesítésébe. Szemléletesen ír ennek az időszaknak a bizonytalanságáról Vallomásaiban: „Veszélyes a békeszerződést kivárni, melyet a győztesek szabnak majd meg.”, „a bécsi udvar kér[het]i kiadatásomat a hűségemben megmaradt többi főúrral együtt, s hogy erre a mindenáron békére vágyó törököket, akik félnek a győztestől, (...) rá is kényszerítheti.” Vallomásaiból kitűnik ugyanakkor az is, hogy a békekötés ekkoriban közel sem volt még biztosra vehető: „A béke ügyében ugyanis oly sok nehézség keletkezett, hogy több jel mutatott a tárgyalások megszakítására, mint a békekötésre.”

A spanyol-török szövetség tervét azonban elvetették és előzetes tapogatózások után az osztrák és a török fél közti béketárgyalások is megkezdődtek 1718 júniusában, az angolok és a hollandok közvetítésével. Rákóczi nem nyerte vissza a fejedelemséget, de kiadatására sem került sor: a július 21-én megkötött pozsareváci béke csupán azt írta elő, hogy a magyar bujdosók a határtól távol telepedjenek le az Oszmán Birodalom területén. Helyzetüket és a száműzetés későbbi éveit is frappánsan jellemzi Mikes Kelemen sztoikus összegzése, amelyet Törökországba érkezésük után pár nappal vetett papírra: „a fazekas akarattyán kell járnia a fazéknak, és azt nem mondhattya a fazekasnak, miért küldöttél engem Drinápolyban, jobban szerettem volna káposztás fazék lenni Erdélyben, mint sem kávét ivó findzsája a császárnak”.

Papír, 4 fol. összesen öt beírt oldal. A különálló külzeten címzéssel és viasz Rákóczi-címeres gyűrűspecséttel.

Védett tétel.