Virág Judit Galerie und Auktionhaus

Herbstauktion

Olaj, vászon, 67x45,5 cm
Jelezve jobbra lent: Gulácsy L. Hátoldalon autográf felirat: Gulácsy Lajos

Proveniencia:
korábban zilahi magántulajdonban

„A festmény datálása a stílusanalógiák alapján az 1904–1905 körüli időszakra tehető, mely Gulácsy Lajosnak az 1902–1906 között kijelölhető első alkotói periódusának második felébe tartozik. Ekkorra már fiatal kora ellenére évek óta rendszeres kiállító, túl van a pályakezdő évek bizonytalanságain. Már 1902-től rendszeresen jár Olaszországba, választott hazájába, amihez – leszámítva néhány hónapos párizsi tartózkodását –az első világháborúig hűséges marad. A legtöbb műkritikus azonban csak az 1907-es, Márffy Ödönnel közösen rendezett, Uránia-beli kiállításától kezdve foglalkozik részletesebben művészetével.

A Gulácsy-életműnek ebben a periódusában a tájképeken a korai szecessziós éspreraffaelita vonások fokozatosan fellazulnak, feltehetően az egyre rendszeresebbéváló olaszországi utaknak köszönhetően a művek világosabbak, levegősebbek lesznekés egyre bátrabbá válik a festői eszközök használata. Még megőrződik a kontúros,sziluettes vonalhasználat, de árnyékfoltokkal tompítva, a tájkompozíciók pedig egyreösszetettebb, merészebb térkonstrukciókat mutatnak. Ugyanakkor 1905 körül fellépaz életműben egy konstruktívabb tendencia is, melynek hatására a kompozíciót kisebbmezőkre bontják a szerkezeti elemek, pontosan úgy, ahogy esetünkben is megfigyelhető.A templom, kápolna, kolostor, vagy zárda motívuma kitüntetett jelentőségű volt GulácsyLajos számára, s ez nemcsak képzőművészeti alkotásain, de írásaiban is nyomonkövethető.

A festményeken a templomtorony rendszerint egy előtérben zajló középkori jelenethátterében bukkan fel, mint a Találkozás (Olasz mese), 1905-7, vagy a Dante találkozásaBeatricével, 1906 körül című festményeken, ahol múltidéző szerepük van. A témaválasztásegyenesen következik számára az itáliai, elsősorban a Róma környéki vidékbensőségessé válásából, a művészet szakralizálásából, archaizáló hajlamaiból, amihezhozzájárulhatott még édesapja elvesztésének fájdalmas élménye is.”

/részletek Marosvölgyi Gábor korábbi tanulmányából/