Antikvárium.hu Kft.

Fair Partner ✔
Az Antikvarium.hu 26. Dedikált könyvek és kéziratok online árverése | Könyvek, kéziratok

Budapest, 1906, Singer és Wolfner Kiadása (Budapesti Hirlap Nyomdája, Budapest), 260 p. + [4] p.
Szerző által dedikált példány. Első kiadás. Két katica-bogár. Írta: Gárdonyi Géza.

A Gárdonyi-novellisztika mindig háttérbe szorul a regényei (elsősorban az Egri csillagok és A láthatatlan ember) és népies színdarabjai (főleg A bor) ismertsége mögött. Pedig ebben a kisepikai műfajban is maradandót alkotott, sőt egyik értékelője szerint Gárdonyit a huszadik század első felének legnagyobb magyar novellaírói között lehet említeni: „Modern után halad ugyan, de előadásmódja ment minden túlzástól és szertelenségtől. Az újabb magyar irodalomban a novella terén megnyilvánuló realizmust Tömörkény, Móricz Zs. és Bródy képviselik. Gárdonyi realizmusa azonban egészen más jellegű, nála az élet finom megfigyelése és találóan éles rajza rendkívül meleg optimizmussal s szívbemarkoló, biztató hittel párosul”, és a „finom lélektani elemzést a népies irányban Arany óta nem kultiválta úgy senki”. „Talán a legnagyobb az életképek festői visszaadásában”, és éppen a most felbukkant kötet írásairól mondja, hogy „e tekintetben halhatatlan alkotások maradnak a Két katica-bogár c. kötetének novella-hősei”. (Dobai János dr.: Gárdonyi Géza írói művészete. Miniature jellemrajz. Híradó, 1933. jan. 15. 9.)

E „halhatatlan alkotásokat” (is) tartalmazó kötetnek egyik példányába Gárdonyi ezt írta:

Tóth Béla úrnak / tiszteletem csekély jeléül / Gárdonyi Géza

A Két katica-bogár megjelenése idején Gárdonyi már ismert szerző volt – túl az Egri csillagok és A bor országos sikerén. Ezt a kötetet is alapvetően pozitívan fogadta a kritika, de mivel éppen akkor jelent meg, amikor a modern irodalom – Adyval az élén – beszökött Budapestre, született róla meglehetősen markáns ellenvélemény is: olyan szituációba került, amikor valami ellen lehetett példának felhozni. A Budapesti Hírlap recenzense szerint „Gárdonyi Géza könyvei már annyira otthon vannak a magyar olvasóközönségnél, hogy igazán nincs szükségük semmiféle kisérő beszédre. Az író talentumával teljesen tisztában van a közönsége és akceptálta azt a maga mivoltában. Gárdonyi azok közé az írók közé tartozik, kiknek írását olvasván, sohasem érezünk c alódást. Erős kézzel, világos lélekkel dolgozván, mondanivalói is erősek, tiszták és világosak.” (Két Katica-bogár. Gárdonyi Géza könyve. BH, 1906. márc. 20. 12.) Ezzel a véleménnyel szemben áll Pogány József, aki a modernek nevében szólalt meg: „Kevesen vannak magyar írók, akik úgy tudnak a tollhoz, mint Gárdonyi Géza. Kevesen, akik nem a Szomaházy István üzleti levelein, vagy az Eötvös Károly paprikás zamatosságán épülnek. Nincsen is ezekkel semmi köze Gárdonyinak, elkülönzi tőlük mindaz, ami elválaszt művészt mesterembertől és dilettánstól.” Ez eddig dicséret, de Pogány folytatja: „De ő is messze hátravetődik az Ignotus komplikált finomságainak, mondatötvöző csudáinak, vagy az Ady Endre sejtelmes búgású szavainak stílusművészete mögé. / A mondanivalói ám mindig alantosak, paraszti szemhatáron túl nem járók: közepes fantáziájú mesék, apró, ügyes, nagyrészt külsőséges észrevételek. Ilyenek a maga lelke törvényei szerint, de néminemű tudákoskodó tudás, értetlen olvasottság gázol köztük s teszi, hogy a magasbaszálló filozofálás és mélyen búvárló léleknézés megtorzult és összezagyvált majmolásává lesznek.” (Paganus [Pogány József]: Gárdonyi Géza: Két katicabogár. A Munka Szemléje, 1906. szept. 15. 14.)

Az igazság természetesen valahol félúton van, a két szélsőséges vélemény között. A mindenkori mértéktartásáról ismert Schöpflin Aladár, a nem sokkal később megindult Nyugat meghatározó kritikusa, akit nem lehet azzal vádolni, hogy ne ismerte volna el „a moderneket”, a Vasárnapi Újságban írt a könyvről: Gárdonyi „az egyszerű lelkek ártatlan, szűzies, de mély és végzetes érzéseinek mai irodalmunkban leghivatottabb ábrázolója”, aki „a legegyszerűbb eszközökkel dolgozik, s a legmélyebb hatásokat tudja elérni, ha egyéniségének megfelelő tárgyat vesz tolla alá. Elbeszélő módja is fokozza az egyszerűségnek e hatását: elmondja történetét az ő keresetlen, zamatos, némely helyen drámai tömörségű nyelvén, nem áll alakjai s az olvasó közé sem magyarázataival, sem a saját érzelmeinek belekeverésével, mégis éreztetni tudja, hogy együtt érez azokkal, akikről ír, s őt magát is mélyen megindítja a sorsuk.” Ráadásul, Schöpflin megfigyelése szerint, Gárdonyi ebben a kötetében fejlődött a korábbi munkáihoz képest, hiszen „a parasztéletet ma már nem nézi oly idealizáló szemüvegen át, mint régebben, de szereti a maga szűkkörűségével és nyerseségeivel együtt”. „Nem mind egyforma értékűek ezek az elbeszélések”, írja, de „kettő-három közülük Gárdonyi legjobb munkái közül való”. (Schöpflin Aladár: Gárdonyi Géza: Két katicabogár. Vasárnapi Újság, 1906. márc. 18. 176.)

A kötet tehát, mindent egybevetve, hangban és témában is jellegzetes Gárdonyi-mű, és ha igazat adunk annak a nézetnek, hogy egy életművet a kiemelkedő teljesítményei alapján kell megítélni, s ezt egy novelláskötetre alkalmazzuk, akkor ez egy jó novelláskötet, lévén van benne „kettő-három” valóban nagyon jól sikerült darab, melyek a Gárdonyi-életmű csúcsai közé tartoznak.

A dedikáció címzettje jól ismert szereplője a magyar irodalom- és művelődéstörténetnek. Tóth Béla (1857–1907) író és hírlapíró volt, filológus és művelődéstörténész, Tóth Kálmán (1831–1881) és Majthényi Flóra (1837–1915) költők gyermeke. Ismertségét és elismertségét leginkább talán filológiai és művelődéstörténeti munkáinak köszönhette: összegyűjtötte a magyar irodalom aforizma- és szállóigeanyagát, és hat kötetben a magyar anekdotakincset. Publicistaként is jelentős volt, hírlapíróként a legnagyobb sikert a modern kort közvetlen nyelven tematizáló Esti levelek című rovatával érte el. Szépíróként pedig elsősorban a régi korokat, s azon belül főleg