Virág Judit Galerie und Auktionhaus

(6) Téli aukció

Tempera, papír, 43x33 cm
Jelezve balra lent: Derkovits Gy.

Kiállítva:
-XX. századi művek, a bajai magángyűjteményekben, Türr István Múzeum, Baja, 1964

Proletárfestő

Derkovits 1956 után "formalizmusa" ellenére is a munkásosztály par excellence Festőjévé vált, akinek élete és művészete elválaszthatatlanul összefonódott a proletariátus sorsával. A marxista-leninista pantheonban neve József Attila neve mellé került. Festészetének elsősorban konzekvens, osztályharcos elkötelezettségét emelték ki, amely maróan szatirikus és fájdalmasan melankolikus kompozícióit egyaránt áthatotta. Monográfusai emellett a fémszínekkel élénkített egyedülálló kolorizmusát, illetve valóban forradalmi, a korabeli filmművészettel és szociofotóval rokonítható "vágásos" képszerkesztését hangsúlyozták. A sajátosan derkovits-i szín- és motívumkezelés a harmincas évekre alakult ki, s az életmű utolsó négy évét a szakirodalom egységesen a pálya tragikusan félbeszakadt zenitjeként mutatja be.

Duna-parti idill

Derkovits nem volt teoretikus festő, tanultsága is csak Félhivatalosnak mondható, az I. világháború után Kernstok szabadiskoláját látogatta egy ideig. A Tanácsköztársaságban még nem vállalt aktív politikai szerepet, így nem is kényszerült emigrációba, 1923-tól 1926-ig ugyan szerencsét próbált Bécsben, de sem Kassákkal, sem Uitz-cal nem állt szoros kapcsolatban. Felfedezte viszont a nagyvárosi életet, az utca világát, s annak adekvát ábrázolási módszerét, Meidner és Grosz expresszionizmusát. Hazatérte után csatlakozott a KUT társaságához, s egyre erőteljesebben foglalkoztatta a szegények és elnyomottak helyzete, akik köré eladások híján maga is tartozott. A "kétpólusú világ" kritikus ábrázolása mellett azonban egy másik szál is végighúzódott pályáján, az idill keresése, amelyet rövid időre meg-meglelt Kernstok képeiben, felesége társaságában, a lehetséges szebb jövő előrevetítésében, vagy életének utolsó éveiben Duna-parti sétái során.

Árkádia

Kernstok és Szőnyi húszas évekbeli arkádia-festészetének hatását csak látszólag mosta el Derkovits munkásságában az expresszionizmus szarkazmusa, s az áhított idill iránti vágy elemi erővel bukkant fel feleségével közös, kettős portréin. A festői árkádfát a húszas évek második félében váltotta fel az otthoni idill, amely az utca torz világával szemben továbbra is harmóniát sugárzott. A harmincas években részben az utópisztikus kommunizmus hatására a dolgozó, vagy pihenő munkásokban fedezte fél egy látszólag reális árkádig lehetőségét. Az ideológia mellett része lehetett ebben annak is, Hogy élete vége felé az egyre betegebb művész mintha kibékült volna sorsával, a tüdőbaj elkerülhetetlen pusztításával. Valószínűleg a friss levegő csábította a Duna-partra is, ahol örömét lelte a víz, a hajókés a békésen tevékenykedő munkások látványában. Egyik utolsó, főműnek szánt, nagyméretű munkája, a Dunai homokszállító is ezt a világot magasztalta.

Hajógyári munkások

Derkovits rengeteg vázlatot készített a Dunai homokszálIítókhoz, de azzal egy időben egy másik téma is foglalkoztatta, a hajógyári munkások élete. Míga homokszállítók a munka apoteózisa, addig a hasonlóan alaposan megtervezett Hajókovács a pihenésé. A két festményt egyértelműen egymáshoz fűzi a csónakok motívuma. Ugyanilyen csónak tűnik fel az Ebédelő hajómunkáson is, amelynek tere szinte motívumról motívumra egyezik a Hajókovács terével. Mintha az utóbbin látható munkás ült volna le ebédelni az előtérben kettős talapzatra helyezett üllőre, amely egy hatalmas kalapácsnak is támasztékul szolgál. Hasonló pontossággal feleltethető meg egymásnak a háttér homályába vesző gyárépületek sora is, csak a Vas és Gép-gyár felirat rövidült Gép-gyárra. A motívumok egyezésén túl - az eltérő technika ellenére - a két festmény színvilága is egy tőről fakad, ami alátámasztja az 1934-es datálást.

H.S.