Az idei vásár előtt megnyugtató hírek érkeztek a New York-i árverésekről. A piac felső szegmense a politikai bizonytalanságok ellenére újabb rekordokat hozott a klasszikus modernek és a szélesen értelmezett kortárs művészet terén. Bár a világsajtó elsősorban az 1980-ban készült Basquiat-festmény elképesztő eredményére (jutalékkal 110,5 millió dollár) fordította figyelmét, sok más magas leütés (Cy Twombly és Francis Bacon) és alkotói rekord is született. A kortárs Mark Grotjahn munkája 16,7 milliót ért meg valakinek. Az ázsiai milliárdosok továbbra is felvásárolnak minden ismert nevet, hogy magánmúzeumaikat vonzóbbá tegyék. Ilyen például Liu Yiquian és felesége, akik negyedik múzeumuk nyitására készülnek Kínában, vagy a Basquiat-mű vevője, a japán internet-milliárdos Yusaku Maezawa, aki szintén tervezett magánintézményében kívánja elhelyezni a képet. Az efféle gyűjtők Bázelban is szép számban megjelentek. Feltűnően csekélyebb volt viszont az amerikai látogatók száma; kérdés, vajon ezt a terrortól való félelem vagy Trump egyelőre kiismerhetetlen politikája okozta-e.

Az ArtBasel és főszponzora, a svájci óriásbank, az UBS nevében mutatták be pár héttel a vásár előtt a TEFAF-tól átszerződött Clare McAndrew által készített jelentést a globális művészeti piac helyzetéről (Art Basel’s 2017 Global Art Market Report). A netről ingyen letölthető 144 oldalas tanulmány célja a piac átvilágítása és a műkereskedelem forgalmának megbecslése. Ismerve e gazdasági szektor legendás titoktartását és a kis számú piaci szereplő (a megkérdezett 6500 kereskedő kb. 17 százaléka adott választ) önkéntes információira építő feltételezéseket, a munka érvényessége igencsak megkérdőjelezhető. Ezzel együtt figyelemre méltó információkat is tartalmaz a nagy (értsd: dúsgazdag) gyűjtök számáról és földrajzi elhelyezkedéséről, valamint a személyes eladások (private sales) és a vásárok növekvő jelentőségéről. Eszerint a műkereskedők éves forgalmuk több mint 40 százalékát a vásárokon realizálják. Míg a globális piac becsült értéke 2015-höz képest több mint 10 százalékkal csökkent, a vásárok forgalma 5 százalékkal nőtt; a 2010 és 2016 közötti időszakban ez a növekedés összesen közel 60 százalékot (!) tett ki. Mindez persze igencsak megfelel az ArtBasel (és szponzora) elvárásának, és azt jelzi, hogy szép idők előtt állnak. Ugyanakkor a 2016-os árverések forgalma 26 százalékkal csökkent (ehhez hozzájárult a nagy árverezőházak által egyre gyakrabban alkalmazott private sales is). Hogy a közölt számokat fenntartásokkal kell kezelni, azt a TEFAF konkurens piacértékelésének erősen eltérő eredményei is jelzik (szerintük például a műkereskedelem összforgalma több mint 25 százalékkal volt kevesebb).

A fenti okok miatt több mértékadó kereskedő is bezárja vagy bezárni tervezi boltját, mert a vásárokon való részvétel költséges és időrabló szervezése mellett nem képes heti hat napon át nyitva tartó galériát működtetni. Mind többen egyáltalán nem tartanak fenn kiállítótermet, vagy szükség szerint, átmeneti helyeken rendeznek bemutatókat. Mindennek következményeképpen a bázeli rendezvény szervezői a részvételi feltételek egy fontos pontjának törlését fontolgatják, mely szerint csak tényleges galériát üzemeltető kereskedők jelentkezését fogadják el.

Ami a vásárt és a körülötte zajló felhajtást illeti, minden jogos kritika mellett nem szabad elfelejteni, hogy kőkemény kereskedelmi célú eseményről beszélünk, melynek hosszú távú sikere végeredményben a megkötött üzletektől függ. A gazdag potenciális vásárlók kényeztetése és hiúságuk ápolása jelentős részük művészet iránti „elkötelezettségének” valódi természetére világít rá. Mindenekelőtt ugyanis társadalmi presztízsük növelésének szándéka és a spekuláció hajtja őket. Ide kívánkozik az egyik művészeti raktárlánc vezetőjének az Art Newspaperben közölt véleménye, amely szerint a világon magán- és kereskedői kézben lévő művek legalább 80 százaléka mindenkor raktárban pihen, az adásvétel is gyakran ott és anélkül történik, hogy az áru elmozdulna. Az, hogy újabban a vásáron kiállítók részben nyilvánossá teszik az eladott művek árát, megfelel az előbb elmondottaknak: a kereskedőnek és a vevőnek egyaránt fontos a magas ár nyilvánossága. A piac híven tükrözi a nemzetközi újgazdagok zsebében lapuló temérdek fölös pénzt: nekik elsősorban a magas ár és a sztárok számítanak.

Mindezek ellenére az idei vásár az átlaglátogató számára is megint nagy élményt nyújtott. Szokás szerint az Unlimited szekció ezúttal 76 óriásléptékű műve és installációja volt a legvonzóbb. Itt olyasmit láthat a műkedvelő, amit amúgy csak kevés helyen vagy egyáltalán nem talál. Ilyen többek közt az indiai Subodh Gupta Cooking the World című, használt konyhaedényekből álló installációja, melyben a művész és csapata egy bárpult mögött naponta négyszer tálalta a látogatóknak kedvenc indiai ételeit. Szerinte evés és művészet összetartozik, de a mű társadalomfilozófiai jelentése is nyilvánvaló: a szerencsések állnak a pultnál, a többség pedig vár a lakomára. Ez egy idei munka, de meglepően nagy volt az 1960–1970-es évekből származó művek száma, mint például Imi Knoebel háromrészes képinstallációja, amely 800 ezer euróért el is kelt.

A döntőnek számító első napokon szerzett információk szerint a manapság már közép ársávnak tekinthető 100 ezer és egymillió dollár közötti forgalom megerősödött az előző évekhez képest. Tovább nőtt a friss kortárs művészet jelenléte – ám ez nem feltétlenül tekinthető csakis pozitívumnak. Óriási ezek közt az érdektelen művek és a többé-kevésbé leplezett utánzatok aránya, miközben pozicionálásukat magas árakkal kívánják elérni. Míg régebben sok alkotó nem volt hajlandó a vásárokon személyesen megjelenni, manapság egyre fontosabbnak tűnik a művészek aktív részvétele. Ez érthető, hiszen a hírnév és az önmarketing döntő piaci tényező – gondoljunk Jeff Koons, Damien Hirst vagy Wolfgang Tillmans példájára. Utóbbi művei jelenleg a Beyeler-alapítványnál láthatók (írásunk a 29. oldalon); így itt is hamar elkeltek c-printjei, darabonként 60 ezer euróért. Urs Fischer Rodin világhírű szobrának, A csóknak plasztilinváltozatával a kiállításlátogatók régi vágyát valósította meg: a mű megérinthető, mi több, megváltoztatható. A pár nap alatt erősen megrongálódott munka ennek ellenére 500 ezer euróért talált vevőre. Igaz, vásárlója egy érintetlen darabot kapott saját kezű átformálásra, sőt később, önköltségi áron (hogy ez mennyi, nem publikus) egy újabb szűz példányt is rendelhet.

A vásár és a körülötte pörgő események szervezése még tökéletesebb volt, mint az előző években, és a „túlszervezés” veszélye már-már az esemény hangulatát fenyegeti. Nem csoda, hogy ezek után majdnem mindenki elégedettnek tűnt, elsősorban a nagy, globális galériák képviselői. Ugyanakkor akadtak olyanok is, akik csak most, az idei sikeres eladások után vallották be, hogy 6–7 évnyi részvétel után először tudtak veszteség helyett nyereséggel a zsebükben hazatérni.

Darányi György

(Megjelent a Műértő 2017. július-augusztusi lapszámában)