Talán sikerül majd egyszer, hogy csupán a színes programválasztékot lássam a designhétben, a magyar valóságot pedig egyáltalán ne… Ezt néha maga a Hét nehezíti, mondjuk a szlogenjeivel. Idei mantránk a paradigmaváltás volt. Mint megtudtuk, az elektronika és a digitális eszközök szerepének változása maga a negyedik ipari forradalom, ami épp most köszönt be. Jó hír ez egy olyan ország számára, amely utoljára az első ipari forradalom idején tudott technológiai téren lépést tartani a világgal.

A Design Hét programválasztéka ettől függetlenül legalább annyira jó, hogy egy hétig garantáltan tartalmas és izgalmas délutánokat-estéket tölthessünk a design jegyében. Az esemény egyenletessé, kiszámíthatóvá vált, de nem lett unalmas. A kuponoldalak elhagyásával vékonyabb és áttekinthetőbb lett a programfüzet, és végre valóban használható lett a weboldal.

Töretlen a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum retródesign sorozata: az idén termoszokat mutattak be. Az Irodaházak Éjszakája évek óta önálló blokk a Hétben, idén szépen becsatornázódott az Ékszerek Éjszakája is. A FISE designpárbaja kis költségvetésű, tanulságos és szórakoztató élő program. A párbaj lényege, hogy négy csapat old meg határidőre egy tervezési feladatot prezentációval, makettezéssel, költségvetési tervvel – és rengeteg humorral. Izgalmas anyagot ígért a MOME a Nemzeti Múzeumban nyitott Székalakítás kiállítással, mely egy klasszikussá vált oktatási programot prezentált. Sajnos itt a mennyiség fontosabb volt, mint a minőség, így az egykori tanszékvezető – az élő legendává vált Ferencz István – által 30 éve először kiírt feladat tárgyi megoldásait valószínűleg csak bennfentesek tudták értékelni. A Magyar valóság, kék-fehér hagyományok az urbánus kultúrában címet kapta a Fian koncept megjelenése, ahol a design szerepe a gondolati és történeti ív sajátos összekötésében mutatkozik meg hozzáadott értékként. A magyar polgári kultúra egyik tárgyikonja – vagy inkább fétise – a meisseni készlet. Ennek újraértelmezésével bukkant föl a Fianban kiállított tányérokon többek közt a menekült, az óriásplakát motívuma vagy Varga Gábor és Gulyás Márton alakja, amint épp a bécsújhelyi börtönben raboskodnak.

A kis kiállítások többsége igyekezett magyar tervezők munkáit bemutatni. Az Eventuell Galéria már csak a név mozgatása miatt is csinált egy kis Határtalan Designt. Nagyobb kitekintést kevesen vállaltak. A Projekt Galéria egy leginkább tablókból álló tárlaton tett erre kísérletet a 40×40 kiállítással, amely 40 ország 40 kiállítójának díjazott munkáit mutatta be. Az A’ Design Award természetesen csupán egy a világ számtalan designdíja között, így csak egy vékony szeletet láttatott az emberi találékonyság és technológia kombinációinak végtelen lehetőségeiből. Egyszerre lenyűgöző és riasztó ez a kép, mert nemcsak arra világít rá, hogy mit tudunk, hanem azt is, hogy mire vagyunk képesek – a profitért. A kiállításnak aligha lehetett ez a célja, mégis kíméletlen látleletet adott arról, hogy a design nem kis része nem valós igényt elégít ki, hanem éppen a tárgyakkal gerjesztik az igényeket. A designerek egy része voltaképpen nem is tárgyat tervez, hanem igényt, azaz fogyasztót. Piacra vadászik, és a designdíjak a sportteljesítményt jutalmazzák. Kizárt, hogy az emberiségnek sürgető szüksége lenne a kimondottan csak a kávézacc otthoni komposztálására szolgáló edényre, vagy az okostányérra, amely testtömeg-indexet mér, beszélget az okostelefonunkkal, és a háziorvosunkkal is kapcsolatba tud lépni, hogy a levesünkről tájékoztassa. Az a designfogalom, amit ma Magyarországon használunk, jórészt elavult. A design szerepe, lehetősége és felelőssége megváltozott és folyamatosan változik. Már rég nem az a csodafegyver, amitől a terméket jobban, vagy amivel több terméket lehet eladni. A nagyon közeli jövőben a design szerepe nem a fogyasztás növelése lesz, éppen azért, mert az említett lehetőségei felelősséggel járnak. A designer értelmiségi – ha nem így gondolkodik, annyit is ér.

A Design Hét és a Magyar Formatervezési Díj kirakatrendezvény protokolláris része jól láthatóan a megfelelni akarás jegyében zajlik. Pár éve a Várkert Bazárnak szállított kiállítási töltelékanyagot, mert akkor arra volt szükség, idén a tervezők rácsodálkoztak a sport – kiemelten a futball – és a design megkerülhetetlenül szoros kapcsolatára, és ennek rendelték alá az idei designtúrákat. A Hidegkuti Stadion megtekintése persze remek időtöltés, az igényes, izgalmas designtúrák korszakának vége viszont szomorú. Egyúttal van valami ijesztő abban, ahogy a stadionlátogatás igyekszik indokolni a Design Hetet mint eseményt, és értelmezni a designt mint fogalmat. Ha eddig nem, akkor most biztosan megérkeztünk Magyarországra.

A vezérkiállítás címe – START – Elemi Design – a Design Hét újraértelmezését is tartalmazza, és ezt a helyszínválasztás radikális korszerűsége is jelképezni hivatott. Az idei vezérkiállítás és a Magyar Formatervezési Díj bemutatója egy lerobbant külvárosi iparcsarnokban kapott helyet, ami hiteltelen és álságos. Hiszen ez csak kirándulás a rozsdaövezetbe, kormányzati katasztrófaturizmus, miközben az Artus Stúdió és több száz hasonló hely az országban a létéért küzd ezeken az infrastrukturálisan és biztonsági szempontból is lepusztult helyeken. Így aztán mégis ikonikusra sikerült a Design Hét központi helyszínválasztása és a paradigmaváltás együttállása: a negyedik ipari forradalom kihirdetése a második ipari forradalom egyik szétlopott és viharvert helyszínén. Itt hangzottak el mondatok a kreatív iparról és a designerről mint a kor reneszánsz emberéről, aki művész és üzletember egy személyben, aki megálmodja és menedzseli a saját termékét, megszervezi a gyártást, a csomagolást és a forgalmazást – hiszen a design segítségével tud majd nagyobb szeletet kihasítani a piacból. Ha megnézzük, hogy mostanában kik és mekkora szeletet hasítottak ki a magyar piacból, és hogy ebben a piaci érvényesülésben mekkora szerep jutott a designnak, akkor nagyjából tisztában lehetünk a design valódi értékével Magyarországon. Nos, így és arrafelé látjuk a mi új reneszánsz embereinket is.

Megjelent a Műértő 2017 novemberi lapszámában.