Előretolt állás a galériazónában

Berlin Mitte galérianegyedében, neves üzleti és projektgalériák szomszédságában működik a Lada Project, ez az elsősorban magyar és berlini kortársak munkáit bemutató, művészek által létrehozott és irányított kiállítóhely. Budapesten a kilencvenes évek második felében - hasonló intermédia-hangsúlyokkal - a mára megszűnt U.F.F. valósított meg egyfajta nemzetközi dialógusra nyitott programot.

Német-magyar híd? Inkább előretolt állás, amely reményeit akkor váltja valóra, ha a hely a berlini közönség számára célponttá, az élvonalbeli magyar alkotók munkái pedig keresett kulturális fogyasztási cikké válnak. Folyamatos odafigyelést igénylő marketingmunka jelen lenni, nevet szerezni, fennmaradni a világvárosban, ahol több ezres, sokszínű nemzetközi művészmezőny és legalább félezer kiállítóhely alkotja a kínálatot. Egy sikeres év, egy tucat magas színvonalú kiállítás - biztató kezdés - után a továbblépés esélyeiről beszélgettünk Németh Hajnal intermédia-művésszel, a Lada Project társalapítójával és vezetőjével.

- A Lada - mint korábban elmondtad, a Trabant együttes neve volt az ötletadó - találó elnevezés egy Berlinben működő kelet-közép-európai gyökerű kiállítóhely számára. A névválasztásnál azonban érdekesebb, hogy mi volt az az indíték, amely a Collegium Hungaricum hatáskörén kívül egy önálló galéria útnak indításához vezetett?

- A galéria egy éve működik. Én öt éve élek Berlinben. A Künstlerhaus Bethanien ösztöndíjával kerültem ki 2002-ben. Olyan helyzetben, amikor Magyarországon részben már elértem, amit egy művész elérhet. Szerepeltem hazai és nemzetközi kiállításokon, elég rangos helyeken, munkáim bekerültek közgyűjteményekbe, viszont azzal, hogy az ösztöndíj után kint maradtam, gyakorlatilag mindettől elvágtam magam. Kapcsolatok nélkül nem igazán sikerült bejutnom a német művészeti szcénába, kívülállóként figyelhettem, hogy mi történik körülöttem. Egy ideig ez a helyzet is érdekesnek bizonyult, mivel rengeteg új információhoz jutottam, de egyre inkább zavart, hogy nem tudok ebben a pulzáló közegben részt venni. Így született meg a galéria gondolata. Az volt az elképzelésem, hogy egy ilyen kiállítóhely létrejötte számomra a kreativitás és a kapcsolatteremtés új formáját teremti meg, hazai kollégáimnak pedig a lehetőséget, hogy berlini művészekkel együtt, ezáltal a helyi közegbe integráltan szerepeljenek a német fővárosban - ami manapság a nemzetközi művészeti élet egyik központi helyszíne. A galériát Lilla von Puttkamer Berlinben élő művésszel alapítottuk és irányítjuk, akit Gelencsér Ágnesen, a Collegium Hungaricum munkatársán keresztül ismertem meg. Kezdetben úgy tűnt, hasonlók az elképzeléseink, de a közös munka során kiderült, hogy nem mindenben egyezik a véleményünk. Reméltem, hogy épp ez a nézetkülönbség viszi majd előre a galériát.

- Említetted, hogy ösztöndíjjal kerültél Németországba. Ez a helyzet nem segített a beilleszkedésben, a karrierépítésben?

- A Bethanien nagyszerű gyűjtőhely. Olyan intézmény, amely műtermet és technikai feltételeket biztosít a különböző államokból ide delegált fiatal művészek számára a munkához, míg a küldő ország állja a költségek egy részét és fizeti a technikai személyzetet. Ebből a Bethaniennek bizonyos bevétele is származik, mivel csak állami támogatásból nem tudják fenntartani. Sajnos egy jogi döntés folytán ki kell költöznie abból az épületből, amelyben eddig helyet kapott. A Bethanienben létrejött ismeretségek abból a szempontból hasznosultak, hogy a Lada kiállításaira folyamatosan meghívunk ott dolgozó művészeket is, hiszen ott jól válogatott, színvonalas a nemzetközi felhozatal.

- Tehát az üzleti galériák és kiállítótermek alkotta közeget más úton lehet elérni. Berlinben ki jut és ki nem jut lehetőséghez?

- Sok múlik a kapcsolatokon - illetve azok hiányán -, de az alapvető problémát abban látom, hogy a magyar művészet elég gyengén menedzselt külföldön, szemben akár más egykori szocialista országokéval, amelyek többet hajlandók erre költeni. Önerőből szinte lehetetlen egy ilyen közegben előrejutni. Rá kellett jönnöm: itt a széles választék miatt a szakemberek, kereskedők számára döntő fontosságú, hogy "megbízható forrásból", előre szelektált dolgokat kapjanak kézhez. Amikor Magyarországról külföldi kiállításokra kijutottam, az rendszerint úgy történt, hogy egy külföldi kurátor megkeresett egy magyar kurátort, aki a felvetett elképzeléshez ajánlott hazai művészeket, és a külföldi kurátor ezek közül válogatott. A nyugat-európai térségben alapvető, hogy professzionális galéria foglalkozzon a művészek menedzselésével, munkáik eladásával, és nem csak nemzeti keretek között. Nem sok magyarról tudunk, akinek sikerült külföldi galériához kerülni, de itt van például Birkás Ákos, aki az Eigen+Art művésze, vagy Lakner Antal, aki a párizsi Frank Elbaz galériához, Csörgő Attila pedig a ljubljanai Gregor Podnarhoz került, aki egyébként most nyitott Berlinben is galériát.

- Egy erőteljesen üzletre orientált környezetben milyen érvek szóltak a projektgaléria mellett?

- Én másik utat választottam. Szerencsésebbnek tartom, hogyha egy galéria támogatásból működhet. Vannak a környékünkön jól prosperáló, különböző nemzetek által támogatott projektgalériák is, amelyek sokkal érdekesebb, kötetlenebb programot tudnak megvalósítani, mint némelyik kereskedelmi galéria - ez egyfajta kötelezettségvállalás mindkét oldalról. Azok az alkotók, akik a Lada köréhez tartoznak, együttműködő művészek, akikkel hivatalosan nem kötöttünk szerződést, bár fontosnak tartjuk, hogy bizonyos rendszerességgel szerepeljenek a programban.

- Meghatározható-e az a művészeti vonal, amelyet a Lada követni, képviselni, megjeleníteni szeretne? Kikkel dolgoztok szívesen?

- Nem tudnám élesen körülhatárolni, hogy milyen művészet érdekel. Eddig elég sokféle dolog megjelent nálunk. Megpróbáltam ehhez a kérdéshez - amennyire lehet - objektíven hozzáállni, de ha már itt tartunk, művészként is olyan munkákhoz vonzódom inkább, amelyeknél a tartalmi és formai felvetések harmonizálnak, egymást erősítik. Fontos, hogy ne egyetlen munka ragadjon meg attól a művésztől, akit kiválasztunk, hanem egy gondolatnak legyen kifutása, több alkotáson keresztül dolgozzon ki egy témát. Emellett stratégiai megfontolásokat is figyelembe vettünk. Eleinte igyekeztem olyan magyar, illetve külföldi neveket feldobni, akik valamennyire már ismertek. Ezek egy részét az én generációmhoz tartozó kollégák alkották, akikkel együtt indultunk, tehát személyes kötödések is közrejátszottak. Amikor a galéria átköltözött a Gormannstrasséra, Sugár János kiállításával nyitottunk, aki Budapesten az intermédia szakon tanárom volt. Fontosnak tartottam, hogy olyan kvalitású művészeket mutassunk fel, mint a Kis Varsó (Gálik András, Havas Bálint), Lakner Antal vagy Komoróczky Tamás, akik itt még mindig nem eléggé ismertek.

- Munkatársad, Lovas Péter említette, hogy a Ladát a hazai magazinokban sokszor helytelenül "Bipolar" galériaként tüntetik fel.

- Igen, ez tévedés, nem kaptunk semmilyen támogatást a Bipolartól. Ettől függetlenül van valami hasonlóság a Bipolar kezdeményezései és a Lada között. Természetesen helyi művészekkel is dolgozunk, egyrészt mert érdekes, amit csinálnak, másrészt automatikusan hozzák magukkal a saját ismeretségi körüket, és így kialakulhat egy szélesebb érdeklődés. Például Fodor János tárlatán - aki már elég régóta él Berlinben - egészen más volt a közönség összetétele, mint mondjuk a Magyarországról érkező Szűcs Attila kiállításán, és megint más Sugár János esetében, aki nemrég két német-magyar projektben vett részt. Egill Saebjörnssonnál már száz fölé emelkedett a megnyitó vendégeinek száma, Noe Sendas kiállításán megjelent a portugál szcéna, az Infernoesque pedig megint csak egész más közönséget hozott magával. Az is növelheti a nézettséget, ha helyi kurátorokat kérünk fel, rendezzenek nálunk kiállítást, mint például 2009 februárjára Harm Luxot.

- Alkotóként hogyan éled meg azt, hogy szervezési és financiális problémákkal kell foglalkoznod? A Lada beváltotta a hozzá fűzött reményeidet?

- A galéria révén hamar szert tettem egy kapcsolatrendszerre. Rögtön az első évben kijutottunk az Art Forumra, szerepeltünk a Berlin Preview-n. Érdekes volt szervezőként a művészeti életnek ezt az oldalát megismerni, viszont az elmúlt egy év alatt az is kiderült számomra, hogy nem akarok a szokásos értelemben vett "galerista" lenni. Lillával arra is gondoltunk már, lehet, hogy találni kéne egy menedzsert, aki a Ladát kereskedelmi galériaként tudná tovább működtetni.

- Úgy látod, fel kell adnotok a projektgaléria státust?

- Miután a Horváth Művészeti Alapítvánnyal lejárt az egyéves szerződésünk, nem sikerült újabb szponzort találnunk. Kisebb-nagyobb összegeket kaptunk hazai gyűjtőktől, és egyszer a Szépművészeti Múzeum is kisegített. Kapcsolataimat mozgósítva próbálom művészkollégák munkáit eladni, főleg magyar gyűjtőknek, de ezt nem tartom hálás szerepnek.

- Simának ígérkezik a projektgalériából a kereskedelmi galériába való átmenet, érdeklődnek-e helyi gyűjtők is a kiállított munkák iránt?

- Voltak eladások, de eddig ezek nem hoztak akkora bevételt, amelyből egy galériát fenn lehetne tartani. Az is igaz, hogy a galéria üzleti oldalára eddig nem fektettünk hangsúlyt, ezt a részt még fejleszteni kell.

- Vannak-e látogatók a megnyitó után? Értékelhetők-e az eddigi visszajelzések?

- Persze, vannak látogatók a megnyitó után is, de lehetnének még többen. Galériazónában vagyunk ugyan, mégsem a "főcsapáson" helyezkedünk el. Igyekszünk bekerülni a berlini Indexbe. Ez egy leporellószerű kiadvány, amely a város fontosabb galériáinak címét és programját tartalmazza. Ha ott megjelenünk, több látogatóra számíthatunk. A berlini szcénában akadnak fontosabb pozíciót betöltő kurátorok, akik odafigyelnek a munkánkra. Két alkalommal jelentünk meg helyi publikációkban.

- Említetted, hogy több, a Ladához hasonló projektgaléria működik a környéken. Kialakult-e köztetek valamilyen "interakció"?

- Természetesen. Tájékozódunk egymás programjáról, beszélgetünk, kicseréljük tapasztalatainkat. Az Invaliden1-ből Sergio Belinchon már kétszer szerepelt nálunk, Lise Nellemann a Sparwasser HQ megalapítója és vezetője személyes jó barátom, aki tanácsokkal, ötletekkel támogat.

- Művészként mit hozott számodra az eltelt év, milyen téma foglalkoztat?

- Jelenleg a zene vizuális utalásai érdekelnek, de tárgyak, szituációk áthelyezés általi átértelmezése is foglalkoztat. Ilyen munkám volt például legutóbb itt, Berlinben a Skulpturenpark parcelláin egy szabadtéri installáció, amelynek egy fehér kamion volt a központi eleme. Erre a gondolatra épülő munkákkal szerepeltem tavaly októberben otthon az IMPEX-ben, idén januárban a rotterdami RAM Galériában és áprilisban - az anyagot némileg átdolgozva, kiegészítve - a szombathelyi Irokéz galériában vettem részt Komoróczky Tamással egy közös kiállításon.

Varga Marina