Málta szigetének neve csakúgy, mint történelme a századok során elválaszthatatlanul összefonódott a Szent János-lovagrend nevével. Ezt a rendet manapság „csak” máltai lovagrendként ismerik annak ellenére, hogy a johanniták Rodosz szigetén is hasonlóan sokáig éltek. Innen 1522-ben voltak kénytelenek távozni, és mintegy nyolcévnyi hányattatás után, V. Károly ajánlatát elfogadva települtek le végül Máltán. A sziget mai arculatát csaknem kizárólag az a több mint két évszázad határozta meg, amelyet a rend a szigeten töltött. Habár a mai helyi történészek, művészettörténészek nagy hévvel igyekeznek a múlt emlékeit feltárni, tudatos máltai identitást felépíteni -- megjegyzem, szép sikerrel --, ők sem tagadják, hogy Máltát a rend, valamint annak karizmatikus nagymesterei vezették be Európába. Gazdasági, szociális fejlődése a johanniták „köldökzsinórja” révén érzékeny összeköttetésben állt a kontinenssel, a kulturális fejlődés pedig vitathatatlanul a rend jelenlétének köszönhető. A legszembetűnőbb hatás természetesen mind a mai napig az építészet terén mutatható ki; Mdina, a régi főváros és Valletta, a jelenlegi, továbbá számos nagyobb település arculata a lovagok életmódjának, valamint a rend alapvető feladatának megfelelően alakult olyanná, amilyennek ismerjük. Valletta városa, helyesebben szólva, erődje viseli leginkább magán a korábban említett jellegzetességeket: kórházak/ispotályok, a lovagok szállásai, őrtornyok, masszív falak jellemzik.

     A pompás barokk egyházi és világi épületek közül is kiemelkedik a Nagymesterek Palotája, amelynek 1571-ben épült falai között a máltai parlament talált otthonra. A tervező, Girolamo Cassar két impozáns udvar köré építtette, így annak számos helyisége az ország törvényhozó testületének székhelyén kívül két múzeumnak is helyet ad. A Fegyvertár különleges gyűjteménye mellett a látogatható termeket, folyosókat is érdemes felkeresni. Az itt található táblaképek és freskók olyan mesterek munkái, mint Matteo Perez d’Aleccio (1547--1616) vagy Niccolo Nasoni (1691--1773). Az előbbi készítette azt a tróntermet díszítő, 12 freskóból álló sorozatot, amely a törökök visszaverését -- az 1565-ös nagy ostrom dicsőséges pillanatait -- örökíti meg.
A palota falfestményei közül inkább Leonello Spada (1576--1622) alkotásai állhatnak közel a magyarokhoz. Az olasz mester ugyanis egy nagyobb freskósorozat részeként megfestette II. András királyt, amint Guérin de Montaigu nagymestertől a XIII. század elején átveszi a rend középkeresztjét, illetve az azzal járó habitust.
Leonello (vagy Lionello) Spada bolognai születésű volt, stílusának kialakítására szülővárosának művészei voltak a legnagyobb hatással. Cesare Baglioni (1525 körül--1590) inasaként kezdte pályafutását, előbb mint díszítő-, később pedig mint quadraturafestő. (A quadratura általában illúziókeltő módon megfestett, más szóval trompe-l’oeil mennyezetfestményt jelentett: a művész által a sima vagy dongaboltozatú mennyezetre bravúrosan ráfestett építészeti elemek a szemlélő számára az eredeti struktúra részének tűnnek.) Máltára 1609 körül érkezhetett, amikor Wignacourt nagymester új és a feladat elvégzésére alkalmas festőt keresett a palota további dekorálására. Megannyi kortársához hasonlóan ő is Caravaggio erős hatása alatt alkotott, sőt gyakran Caravaggio „majmolójaként” (scimmia del Caravaggio) emlegették.
A freskó az Inasteremben található; az itt helyet kapott falfestmények a johanniták 1218 és 1291 közötti történetének főbb eseményeit örökítik meg. Akko elvesztésével a Szentföldön 1291-ben gyakorlatilag véget értek a keresztes hadjáratok. A terem falainak felső részét összesen nyolc trompe-l’oeil festésű, márványszobrot imitáló allegorikus alak osztja mezőkre (egy falon két-két festmény látható). Ennek a tagolásnak az alkalmazásával, valamint az események átlátható időrendiségével a freskósorozat határozott ritmust és dinamikát sugall, amelyet a „laikus” látogató is könnyedén követhet.
Az András királyunkat ábrázoló freskó a terem képei közül az egyik leglátványosabb. A sokalakos kompozíció a jelenet főszereplőire -- a nagymesterre, András királyra, valamint a kép jobb szélén egy lovagra -- helyezi a hangsúlyt. A figurák jelentőségét a kompozíción belüli helyük mutatja. Érdekes módon Spada ezen a képen nem él a fény-árnyék kiemelő hatásának caravaggiói eszközével. Középen II. András térdre ereszkedik a nagymester előtt, aki átnyújtja neki a rend habitusát, s eközben a mögötte álló, attribútum nélküli férfialak koronát helyez a király fejére. Andrástól balra egy apród Magyarország címerét tartja. Valószínűleg a megfestett jelenet András jeruzsálemi királlyá való koronázását jelenti, holott az uralkodó sosem érte el a várost; az 5. keresztes hadjáratban, amelyben apja, III. Béla fogadalma miatt vett részt, csak kisebb, jelentéktelen csatákat nyert meg, és 1218-ban haza is tért. Ennek ellenére később címei között szerepelt a Jeruzsálem királya titulus; a Thuróczy-féle Magyarok Krónikája is mint jeruzsáleminek mondott embert („qui hierosolimitanus dictus est”) említi. Akko városának sikeres ostromáért nyerte el a Lovagrend középkeresztjét -- ennek átadását jeleníti meg Spada, természetesen egy kitalált „forgatókönyv” alapján. A kor szokásai szerint a festő II. András ábrázolásakor nem törekedett a mai fogalmaink szerinti portréhűségre: a falképen a király fiatalemberként jelenik meg, holott az esemény idején 41 éves volt, így a XIII. században már inkább idősnek számított.
A kép középpontjában térdelő András, valamint a mögötte látható ló és lovasa mintegy függőleges tengelyt képezve két részre bontja a kompozíciót. Baloldalt a magyar vonatkozásúnak tekintett elemek kapnak helyet, míg a kevésbé zsúfolt jobb oldalon a rend és lovagjai dominálnak. A lovagrend keresztje és a magyar címer ezt a felosztást erősíti, de András személye mintegy össze is fogja az alkotást, személyében egyesül az egyházi (ne feledjük, a lovagrend elsősorban vallásos intézmény volt, amelynek katonai szerepe csupán másodlagos) és a világi hatalom. A magyar katonák csökkenő magassága, a jobb oldali lovag tekintete mind a legfőbb szereplőre, a királyra irányítják a figyelmet.

Az elmúlt évszázadokban a freskó számos javításon esett át, és a szakmai tudás, valamint a megfelelő anyagismeret hiánya miatt ezek a „karbantartó” munkák gyakorta inkább negatív eredményre vezettek. Alapozásának cseréjével az újrafestések helyenként teljes átalakítást jelentettek, a hiányokat helyenként „csak” temperával vagy olajfestékkel javították. Klimatikus szempontból a palota elhelyezkedése kifejezetten kedvezőtlen; a sós, magas páratartalmú máltai levegő jelentősen hozzájárult a tónusok tompulásához és a falfestmény állapotának romlásához. Az épület saját mozgása által keltett rezgések, valamint a II. világháború bombái jelentős repedéseket okoztak a kép felszínén; néhány helyen beázás okozta elváltozások is megfigyelhetők.

Az említett sérülések és a nem túl kompetens helyreállítói beavatkozások ellenére a freskó összképe, erős dinamikája ma is élvezhető. Különösen így van ez, ha figyelembe vesszük a kép kontextusát: a teremben lévő további freskókat, a Nagymesterek Palotáját és annak történelmi helyét a városban. E falképek fontos dokumentumai a lovagrend történelmének, európai és máltai politikájának, amelyben II. András királyunk révén Magyarország is helyet kapott.
 Kondai Róbert