Látványszínház, performanszok, különleges kosztümök és színes díszletek, színpadias effektek, nosztalgia, szórakoztatás felsőfokon – ezek lettek a kulcselemei az idei Frieze-nek, amely 2014-ben nagybetűkkel írta be magát a vásárok globális történetébe. Átformálni az art fairekkel kapcsolatos elképzeléseket, radikálisan kiemelkedni a hasonló szakmai események tömegéből, oldani a mechanikusan vásárról vásárra menetelő gyűjtők, szakemberek szplínjét, és így még többet, még jobban eladni – ez volt a cél.
Júniusban Bázelben az új művészeti tendenciákat jelenítette meg a Klaus Biesenbach és Hans Ulrich Obrist által 14 szoba címmel rendezett, performanszokat bemutató, mérföldkővé vált kiállítás, mely az Art Basel, a Fondation Beyeler és a Theater Basel megrendelésére jött létre. A kurátori koncepció alapján létrehozott képzőművészeti kiállítás és a szórakoztató, a közönséget jobban involváló színházi előadás ötvözéséből született különleges tárlat nyilvánvalóvá tette a kísérletezés lehetőségét, sőt szükségességét a műkereskedelmi galériák oldaláról is. A Frieze idén a vásár keretein belül tett egy nagy lépést ebbe az irányba, a legfontosabb résztvevőkkel szorosan kooperálva.
Számos nagy léptékű installációt láthatott a közönség, amelyek a felfedezés, egy ismeretlen világba való bepillantás lehetőségét kínálták fel teátrális gesztusokkal, és merészen eltávolodtak a hagyományos, fehér falakon installált kiállítások gyakorlatától. A kísérletezésre a legerősebb, legtehetősebb galériák voltak a legnyitottabbak. A Gagosian standján Carsten Höller saját tervezésű gyermekjátszóteret épített fel, Sadie Colesnál Angus Fairhurst tűzvörös erdejébe léphetett be a látogató, a Carlos/Ishikawa galériában Ed Fornieles körömszalont működtetett. Sol Calero internetkávéházzá alakította Laura Bartlett kiállítóhelyét, a Hauser & Wirthnél a kurátor és tervező Mark Wallinger alkotta újra Sigmund Freud dolgozószobáját a galéria művészeinek a tudatalatti és a pszichoanalízis témájához illeszkedő műveivel. A Lissonnál Cory Arcangel szivárványt ábrázoló hatalmas szőnyegére lépve lehetett közelebbről megnézni Joyce Pensato szénnel papírra rajzolt, óriás karikatúráját Mickey egérről; az installáció részeként a galéria dolgozóinak öltözékét erre az alkalomra Ryan Gander tervezte.
Összesen 15 galéria vállalkozott hasonló jellegű installációs és/vagy szólókiállításra, melyek közül a legizgalmasabbnak talán Goshka Macuga komplex műve bizonyult a londoni Kate MacGarry standján. A brit fővárosban élő lengyel alkotónő fekete-fehér nappali szobát konstruált a rá jellemző fotókollázsokkal, a portréalanyait megjelenítő bútorokkal, a háttérben saját tervezésű, enteriőrt ábrázoló, hatalmas szőnyeggel a falon. Ebben a környezetben videón elevenedett meg az általa írt színházi vígjáték – hihetetlen történet a művészekről, a gyűjtőkről és a művészettörténetről. Az archívumokkal dolgozó művész egy másik nagyméretű installációját az Andrew Kreps galéria állította ki.
A Frieze ebben az évben indította el a Live, azaz élő művészet szekciót, ahová Nicola Lees kurátor javaslatára hat galériát hívtak meg. Ezek egy része a hatvanas–hetvenes években létrejött performanszokat elevenített fel, másik része erre az alkalomra készült projekttel volt jelen. Az előadások a vásár nyitva tartási ideje alatt folyamatosan, részben a standok közötti területeken, lényegében a közönség körében zajlottak, nem lehetett kívül maradni. A Green Tea galériában a UNITED BROTHERS tagjai édesanyjuk fukusimai kertjében termett zöldségekből főzött levessel kínálták a közönséget. „Ennél-e belőle?” – kérdezgették az arra járóktól. A párizsi Jocelyn Wolff galéria a hatvanas évek végének úttörő akciószobrásza, Franz Erhard Walther két művét mutatta be.
A Frieze idén a korábbiaknál még jobban törekedett arra, hogy hű legyen brandje arculatához: friss, pikáns, és nagyon nyereséges volt. Az Artnet információi szerint a vásár két legdrágábban eladott műtárgya, Damien Hirst 1993-as diptichonja négymillió fontért, illetve David Hammons 2001-es mikrofoninstallációja négymillió dollárért kelt el, mindkettő a White Cube-nál. A galeristák többsége élénk üzletmenetről számolt be, az eladások miatt sokan már a második napon átrendezték a standjukat.
Voltak azonban kritikus hangok is. A kisebb galériák szempontjából megkérdőjelezhető, hogy a leggazdagabb műkereskedők, akik megengedhetik maguknak a kurátorok alkalmazását, standjukon pedig akár egyetlen nagy installáció fölépítését, erőfölényüket demonstrálják. Az art faireken a legmagasabb árakon értékesítő galériák eddig jellemzően nem a legprogresszívebb művészeti tendenciákat képviselték. A Frieze-en látott prezentációk talán azt mutatják, hogy az erős, multinacionális galériák saját jogukon brandekké válnak. Lehet, hogy a vásárokon való részvétel számukra ezentúl nem műtárgyak eladásáról szól majd elsődlegesen, hanem sokkal inkább hitelességük megteremtéséről és bizonyításáról egy olyan közegben, ahol gyűjtők tömegei fordulnak meg. Ez a jelenség is afelé mutat, hogy a legjelentősebb art fairek világában a marketing fontosabbá válik, mint az eladás. A folyamat vesztesei a kisebb galériák, melyek nem tudnak helytállni egy ilyen versenyben, ezért kénytelenek a kipróbált, hagyományos modell szerint működni, az pedig jóval szerényebb eredményeket hoz. A Frieze idén meg is szüntette a Frame szekciót, amelyben korábban a nyolc évnél fiatalabb galériák állíthattak ki.
A Frieze testvérvására, a vele egy időben megrendezett Frieze Masters töretlen sikerrel ment végbe az idén is. Itt 2000-nél korábban keletkezett, a műkereskedelemben a legmagasabb árakon értékesíthető antik, klasszikus, modern és kortárs műveket kínálnak eladásra, s minden a hagyományos üzleti modellek követéséről szól. Egyfelől találó és kritikus, másfelől merész volt, hogy a New York-i Helly Nahmad galéria saját standján éppen itt, ebben a nagyon arisztokratikus, nagyon burzsoá miliőben rendezte meg A gyűjtő című kiállítását. A bámulatra méltó aprólékossággal és hitelességgel megvalósított installáció egy, a háború utáni Olaszországból Párizsba költözött, képzelt gyűjtő lakását keltette életre 1968-ból, korabeli bútorokkal, újságokkal, könyvekkel, használati tárgyakkal és a korszak legnagyobbá vált, 2014-ben is legkeresettebb művészeitől – például Picassótól vagy Giacomettitől – hosszú évek alatt megszerzett képekkel és szobrokkal. A kiállítás bepillantást nyújtott egy igazán értelmiségi ember lelkének legmélyébe, mintha intim, személyes naplóját olvasnánk. A gyűjtemény egy szenvedélyes, a művészettel együtt élő ember portréja, személyiségének tükre, soha véget nem érő, folyamatos keresésének eredménye. Helly Nahmad a kiállítással amellett foglal állást, hogy a művészeti alkotás nem vagyontárgy, és azt feszegeti, mit is jelent manapság a műgyűjtés, mi a motiváció, miért vásárolnak a gyűjtők műtárgyakat. A lélegzetelállító installáció a Frieze Masters legemlékezetesebb kiállítása volt.
(Megjelent a Műértő 2014. december–2015. januári lapszámában)
Spengler Katalin
VÉTELI MEGBÍZÁST ADOK
