A mesterképzés ideje alatt mindvégig azon dolgoztam, hogy a nevem ne merüljön feledésbe, és megkaphassam az áhított teljes állást. Az iskola elvégzésével szinte egy időben hívtak fel a Sotheby’stől azzal, hogy üresedés van a Valuations Departmenten. A nyári gyakorlat sok szempontból megkönnyítette a helyzetemet, hiszen már nem ismeretlenül kezdtem itt dolgozni. A munka jellegéből adódóan az első pár hónapban szinte minden fontosabb osztállyal és szakértővel kapcsolatba kerültem. De nem csak házon belül mozogtunk. Múzeumok, a legnagyobb kereskedők és galériások – egy olyan világ nyílt meg előttem a közös projektek során, amelyről korábban csak olvastam. Itt tudatosult bennem először, hogy bizony van, akinek csak a portrégyűjteménye több ezer darabos, amit ráadásul nem szükséges raktárban tartania, hiszen bőven van hely megmutatni mindent. Furcsa érzés belépni egy terembe, ahol száz Keresztelő Szent János-arc figyeli az ember minden mozdulatát. A magyar piacról érkezve ámulatba ejtő volt olyan privát eladásban részt venni, ahol a 3 millió dolláros vételár mindössze néhány másodpercnyi gondolkodásra késztette az ügyfelet. Más világ, más léptékek.
      Az első munkám egy nyugat-londoni lakás tárgyainak listázása volt, másfél évvel később pedig már a saját csapatomat vezettem Európában, ahol egy öt országon átívelő hagyaték feldolgozását végeztük. Bár az osztály munkája közvetlenül nem kapcsolódik az árverésekhez, sokszor – mint például ennél a hagyatéknál is – a felmérés végső célja az eladás volt, így első kézből követhettük végig, miként jut el egy tenyérnyi szobor a svájci nyaraló nappalijából a londoni árverési terembe. Az általunk feldolgozott gyűjtemények igen nagyok – darabszámra és legtöbbször kiterjedésben is –, így gyakran előfordult, hogy a munka során több napot, vagy akár több hetet is együtt töltöttünk a kollégáimmal. Sőt volt olyan munkatársam, akinek három hónapra adtak szállást Skóciában, hogy személyesen tudja felügyelni és irányítani a projektet.
Az ilyen nagy kollekciók tekintetében érdemes kitérni a Sotheby’s formálódó cégpolitikájára, amelyet a válság idején vezettek be, és azóta is az akkor megkezdett úton haladnak tovább. Ez a változás különösen a Valuations Department mindennapi munkájában és feladataiban volt nyomon követhető; már az én ott töltött időm alatt ez jelentette az egyik legnagyobb különbséget a Christie’sszel szembeni versenyben. Amikor 2008-ban a piac bedőlt, és az egész világon úrrá lett a pánik, az aukciósházaknak lépniük kellett. A válság idején hozott intézkedések és azok következményei teljesen megváltoztatták az addigi rendszert. 
Mivel egy ekkora aukciósházban külön részlegek foglalkoznak a különböző kategóriákkal, az árverések szerkezete és menetrendje is merőben eltér az itthon megszokottól. A teljes év minden hónapja, hete és napja előre be van táblázva: az árverések szezononként jelentkeznek, és minél nagyobb, fontosabb az adott kategória, annál többször és nagyobb léptékben. Az azonos kategórián belüli aukciók felépítésében is különbséget tesznek a licitre bocsátott tárgyak között – ami leginkább a becsértékekben mutatkozik meg. Így a műtárgyárveréseken általában az aukció megnevezése segít tájékozódni (például az ékszerek esetében Fine Jewels és Magnificent Jewels), a magasabb kategóriába tartozó festményaukciók esetében pedig külön van egy nappali és egy esti aukció (Day Sale, Evening Sale). Ilyenkor a különbség nemcsak az eladásra kínált munkák áraiban, hanem a „körítésben” is jelentkezik. A nappali árverések hétköznap délelőtt vagy kora délután kezdődnek, sok tétellel, alacsony árakkal, és magyar szemmel nézve különösen kevés jelen lévő érdeklődővel; az ajánlatok legtöbbje megbízás útján vagy telefonon érkezik.
Az esti árverés teljesen más. Mint arról már a múlt havi cikkben is szó esett, az esti árveréseket kifejezetten a törzsvevők és komoly érdeklődők számára tartják – ide nehéz bejutnia annak, aki nem regisztrált ügyfél a Sotheby’s rendszerében. Az ülőhelyeket teljes egészében nekik tartják fenn (sor- és székszámmal rendszerezve), és általában az állóhelyekhez is csak jegyigénylés útján lehet hozzájutni. A legfontosabb aukciók alkalmával gyakori szokás elektronikus körlevélben megkérni a munkatársakat, hogy amennyiben nem tartoznak az adott este csapatához vagy saját ügyfelük nincs jelen az este folyamán, szíveskedjenek az árverést az interneten követni, hiszen a vásárlóknak minden talpalatnyi helyre szükségük lehet. A két árverés között tételszámban is különbség van. Az esti árverés – adott kategórián belül – mindenkor az aktuális szezonban tálalt munkák legjobbjainak válogatása. Kevés ritkaság, magas áron, kifejezetten a legkomolyabb gyűjtőknek. Ennek a sok éve olajozottan működő rendszernek mégis meg kellett újulnia ahhoz, hogy a válság kirobbanása után is életben tudjon maradni.
Az aukcióknak továbbra is – sőt most talán még inkább – sikeresnek kellett lenniük, hiszen a bizalom megszerzése és megtartása volt az elsődleges cél. Itt nem csak az aukciósház ügyfélköréről volt szó: a műkereskedelemnek globálisan is bizonyítania kellett, hogy ilyen nehéz időkben is tartja magát a piac. Ennek következményeképpen kevesebb tétel került kalapács alá – ez leginkább az esti és a fontosabb árveréseken volt megfigyelhető –, valamint csak és kizárólag olyan tárgyakat árvereztek, amelyekre „nem lehet nemet mondani”. Az aukciósházak statisztikailag így szinte még jobban is teljesítettek, a magas árak miatt pedig pénzügyileg is nyereségesnek bizonyult ez az időszak (természetesen a válság idején megszokott át- és leépítések eredményeit is beleértve).
Ezzel együtt még 2007-ben egy másik folyamat is elindult, amely már a cég jövőbeni stratégiáját vetítette előre. Jelentősen megemelték a minimum becsértékeket – ez azt jelentette, hogy egy bizonyos összeg alatti értéket képviselő műtárgyakkal a Sotheby’s egyszerűen nem foglalkozott. Egy tétel, amely pár száz vagy néhány ezer fontért kel el, kevés és jelentéktelen hasznot hoz, viszont a ráfordított munka és ezzel együtt a költség gyakran ugyanannyi, mint egy Picasso esetében. A Sotheby’s így egyszerűen megszabadult az alsó és középkategóriás műtárgyak árverezésétől. Aukción kezdetben csak 2-3, illetve a későbbiekben a válság hatására, bizonyos kategóriák (főleg a festmények) esetében kizárólag a 10 ezer fontos alsó becsértéket meghaladó tárgyakat indítottak. Emellett megszüntettek vagy átszerveztek bizonyos osztályokat, így tűnt el például a kerámia és a design, és így került át a fotó teljes egészében Párizsba. Egyes vélemények szerint erre a sorsa fog jutni a bútor is; így a jövőben már leginkább csak festmények szerepelnek majd az aukciókon. 
Ezek a változások a mindennapi munkára is igen nagy hatással voltak, különösen a mi osztályunk esetében. A múltban az iroda feladata többnyire a tradicionális angol nemesi családok gyűjteményeinek kezelése volt, a változtatások életbe léptetése után azonban egy-egy ilyen helyszínen már nem feltétlenül tudott a cég minden tárgyat felbecsülni. Márpedig ha valaki a tulajdonában lévő műtárgyakat biztosíttatni szeretné, nem valószínű, hogy szívesen fogadja azt a hírt, hogy sajnos a 3000 font alatti tételekhez valaki mást kell hívnia. A cég természetesen rugalmas volt, ilyen esetekben – akár házon belül, akár külsős szakértőkkel dolgozva – legtöbbször sikerült megoldást találni. Ám így is sokan vélhették úgy, hogy a vállalat, amely évek vagy akár évtizedek óta foglalkozik velük és ingóságaikkal, most hátat fordít nekik. Ezek az esetek gyakran a Sotheby’s és a Christie’s közötti rivalizálás kiéleződéséhez vezettek. Annak idején mindkét árverezőház rendelkezett egy „kistestvérrel”. Míg a Christie’snél a South Kensington-i terem, addig a Sotheby’snél a 2001-ben nyitott Olympia foglalkozott az olcsóbb áruval, és szolgálta ki a másodlagos piac ezen szegmensét. 2007-ben azonban megszűnt a Sotheby’s Olympia, a fentebb már részletezett, felsőbb kategóriás modell irányába való törekvés részeként. A Christie’s ezzel szemben megtartotta South Kensington-i telephelyét, ahol a pár ezer fontos sávban a mai napig rendez normál és gyakran a megszokottnál izgalmasabb, tematikus aukciókat. Ez a mi részünkről azt jelentette, hogy bizonyos esetekben, főleg ha arról volt szó, hogy ki szerzi meg a kérdéses műtárgyat vagy műtárgyakat magának, a Christie’s jelentős előnnyel indult. Ők egyrészt továbbra is rendelkeztek a megfelelő szakértőkkel, másrészt házon belül tudták megoldani olyan tárgyak eladását, amelyek esetében a Sotheby’s legfeljebb egy másik aukciósházat ajánlhatott volna. Ezek a változások és a két vállalat felépítésbeli különbsége rengeteg kérdést vet fel az aukciósházak, illetve általában a nemzetközi piac jövőjével kapcsolatban. 

(Megjelent a Műértő 2013. novemberi lapszámában. Az írás folytatását decemberi számunkban olvashatják)

A cikk 1. része itt érhető el »

Kováts Dávid