Viszonylagos csendben telt a Nagyházi Galéria hármas jubileuma: a cég alapításának 30., a Balaton utcai üzlet (és az első aukció) 20. évfordulóját a 200. árveréssel ünnepelték májusban – a visszafogottság oka nyilván a névadó-alapító fájó hiánya. Mi most visszatekintünk az elmúlt évtizedekre, hiszen bőven találunk emlékezetes pillanatokat a galéria eddigi történetében.

Nagyházi Csaba jelentékeny numizmatikai anyaggal és a numizmaták közt komoly tekintéllyel rendelkező debreceni gyűjtő apja nyomdokaiba lépve kezdett maga is régiségeket vásárolni és eladni – először mérnöki munkája mellett, majd „főállásban”, felesége, Soóky Marietta támogatásával és közreműködésével. Érdeklődése kezdetben a néprajzi tárgyakra irányult, és ez lényegében később sem változott. A nyolcvanas években az efféle tárgyakból Erdélyben többet lehetett találni, mint Magyarországon, hiszen ott kevésbé volt jellemző a régi össztársadalmi lecserélése az újjal, ráadásul a romániai áruhiány lehetővé tette, hogy különösebb vagyonok nélkül, sokszor itthon szokványos termékekért cserébe bármit el lehessen hozni. Lényegében ez alapozta meg – mások mellett – Nagyházi Csaba műkereskedői pályáját, felvevőpiac pedig a BÁV boltjai és a régiséggyűjtők körében volt bőven. Nagyházi Csaba az elsők egyikeként kapta meg az üzletnyitás engedélyét – mindegy, hogy ezt kezdetben simán használtcikk-kereskedésnek hívták (akárcsak Sallay András jégtáncos belvárosi boltját). Az első üzlet 1984-ben a Járőr utcai ház garázsában nyílt, „a világ végén”, hiszen némely térképen az utca sem szerepelt, így az odavezető utat egyszerűen ki kellett táblázni. És bár Nagyházi Csaba – visszaemlékezései szerint – igazán eladni csak akkor tudott, ha levitte az árut a Belváros valamelyik régiségboltjába, a garázst mégis hamar kinőtték, ezért azt 200 négyzetméteresre kellett bővíteni.
A Járőr utcai időszak addig tartott, amíg a várost el nem lepték a konkurensek; a rendszerváltás idejétől egyre több üzlet nyílt, többek közt a Falk Miksa utcában, és még a BÁV is bőven tartott fenn boltokat. Ezekkel nehéz lett volna konkurálnia egy földrajzilag távolabb eső üzletnek. Akkor még régiségturisták tömegei korzóztak a mainál kevesebb, de hatékonyabb bolttal rendelkező Falk Miksa és Bécsi utcában; bármit el lehetett adni, bármit lehetett venni. Ezért döntött úgy Nagyházi Csaba, hogy leköltözik a városba, méghozzá a Balaton utcába. Döntését és lépését két dolog segítette elő: a környéken minden, üzlethelyiséggel rendelkező iparos és kereskedő örömmel – és haszonnal – adta tovább a tulajdoni vagy bérleti jogot az érdeklődő műtárgykereskedőknek, valamint hogy a Blitz Galéria debütáló árverésén 5 milliós rekordáron elkelt az a bizonyos Csontváry (Halászat Castellammaréban), amelynek Nagyházi Csaba volt a beadója. Egy évvel később, 1994 áprilisában megtartotta üzletnyitó aukcióját a Nagyházi Galéria, méghozzá a Sotheby’s közreműködésével. Egy kanadai család kívánta eladni a felmenők által a Magyar Nemzeti Galériában letétbe helyezett műveit, ám a védett képeket nem tudták elvinni. A budapesti értékesítést a világcégre bízták, amely akkor még rendelkezett aktív itteni irodával, Soraya Stubenberg vezetésével. Ő Nagyháziékat bízta meg a művek aukcionálásával. A többszörösen emlékezetes árverést a Londonból érkező Peter Batkin vezette, Soraya Stubenberg tolmácsolt tört magyarsággal, néha szokatlan szófordulatokkal. Bár az ötezer forintos, egyébként levásárolható belépőjegyek (!) sokakat visszatartottak, mégis telt ház volt, még ha a leütési arány nyilvánvalóan nem is váltotta be a reményeket. (Lehet, hogy a szokatlan, olykor becsértékesre áttérő angolos árverésvezetés okozott gátlásokat az akkor még mindig a BÁV monotóniájához és/vagy Virág Judit franciás könnyedségéhez szokott közönségnek, de az sem segíthetett, hogy a különböző műtárgytípusokat ömlesztve kínálták, felismerhetetlen tematikával.)
A kezdeti gyermekbetegségeket a cég hamar kinőtte, a villámgyorsan szaporodó konkurencia mellett is helyt tudott állni, már az elején rekordárú, 10 milliós Munkácsyval, később parádés gyűjteményi és hagyatéki árverésekkel (Göncz Árpádtól Kékedi Árpádig), pazar „old masters” anyagokkal, az első tematikus néprajzi és keleti aukciókkal. A Nagyházi Galéria nevéhez fűződik a hazai árverések történetének nemzetközi mércével mérve talán legfontosabb tétele, Tiziano Madonna-képe, melyet a galéria raktárában egy szakértői szemle alkalmával avattak Tizianóvá a Szépművészeti Múzeum művészettörténészei. És szintén a galéria vetett máglyára több száz hamis festményt, nagy nyilvánosság előtt, az első Falk Art Fórumok egyikén.
Nagyházi Csaba 2012 januárjában hunyt el, az üzlet azonban megy tovább, a családtagok és a régi munkatársak jóvoltából. Bár nyilvánvalóan a külföldi antik festmények közül vitték ki a legtöbbet az országból a külföldi kereskedők az elmúlt évtizedekben, az ember egy-egy Nagyházi-katalógus láttán elámul, hogy még mindig milyen mennyiségű és minőségű anyagot képes a galéria felmutatni – a minőség megítélésében nyugodtan hagyatkozhatunk a védett tételek számára. Így volt ez a májusi jubileumi árverésen is, melynek talán legizgalmasabb darabja Simone Pignoni Alexandriai Szent Katalin misztikus eljegyzése című munkája volt – nemcsak azért, mert ilyen kvalitású barokk mű nagyon ritkán fordul elő hazai aukción, hanem azért is, mert egykor Nemes Marcell is a gyűjteményében tudhatta. A tekintélyes méretű és természetesen védett darab 4,8 millióról indítva 7 millió forintért kelt el. Edward Compton nem igazán régi mester, hiszen a XIX. század közepén született, életművét látva pedig nem csodálkozik az ember, hogy a festészet mellett hegymászóként is jegyzik, hiszen többnyire csak alpesi tájakat festett, ám ezeket kifejezetten szeretik a gyűjtők. Így történt most is, a Hófödte csúcsok az Alpokban című tájképe 750 ezerrel kezdte és 8 millió forintnál fejezte be a licitet.
A magyar klasszikusok közül a galéria előzetesen is Barabás Miklós Kovács Pál színészt ábrázoló portréját emelte ki, és valóban, 440 ezres kikiáltás után komoly harc árán csak 1,2 millióért szerezhette meg vevője. Időben közeledve napjainkhoz Hatvany Ferenc aktját érdemes megemlíteni, amelyet ugyan mindössze 240 ezer forintért lehetett hazavinni (persze a százalékokkal a végső ár a 300 ezret közelítette), de ritka és különleges darabról van szó a gyűjtőként minden bizonnyal jelentékenyebb művész legjobb korszakából, 1916-ból. Koszta József munkáiból jelenleg életmű-kiállítás látható Hódmezővásárhelyen (Műértő, 2014. május), ám a mester gazdag oeuvre-jéből számos kvalitásos darab kerül a műkereskedelembe is. Az elmúlt évtizedekben több aukciót megjárt Virágcsendélet ára itt 1,9 millióról lett 3,2 millió forint.
(Megjelent a Műértő, 2014. július-augusztusi lapszámában.)
G. E.

A Nagyházi Galéria katalógusai »